Vasárnap, 1880. október - 1881. március (1. évfolyam, 2-26. szám)

1880-12-26 / 12. szám

i6o

hogy önmagad megutáld magadat... a lelkiösmeret-mardosás s a belső szégyen sirba vinne engem mielébb ... János, ha szeretsz még valamennyire, ne engedj a kisértésnek, vidd a rendőrséghez e talált jószágot... látod, János, minden könnyelműséged mellett sem hagytalak el, de ha ez idegen tulajdont megtartanád, ha félholtan kellene is elvánszorognom innen, mégis

elmennék, de tolvajjal egy fedél alatt lakni nem tudnék

........

in

kább az utczán haljak meg.

— Julis! kiáltott föl János összeszoritva öklét, — te nem vagy eszeden, — hiszen, a mit az ember talál, azt csak nem lopta.

— De ha jogos birtokosának kezéhez nem juttatja, — jegyzé meg a nő — a tolvajjal jár egy utón.

E közben pénzt s ékszereket a nő a papircsomagba rakta vissza.

— Hál’istennek! kiáltott föl egy számlát bontván ki a csomagból, — mindjárt kitudjuk, hogy kié ez a talált jószág, — nézzed csak... ez a Szurmák ezüstmives számlája, kiállítva dr. Kállai József ő nagysága részére, bármelyik boltban megkérdezheted, hogy Kállai orvos ur hol lakik, elviszed hozzá.

— Nem én! nem biz’ én! küzdött a férfi önmagával, — talán, hogy kiszúrja a szememet egy ötössel vagy papgarassal jutalmazzon, mert még az is megeshetik.

— Ne jutalomért vidd vissza, — mondá a nő — de lelkünk nyugalmáért.

— Nem én! nem biz én! heveskedett férje, — ha már csakugyan nem vagy ki egész kerékre, keress más bolondot. Aztán kivette neje kezéből a csomagot s mérgesen dobta az asztalra — jobb szeretném a tűzbe dobni!

— Esztikém! küldd fel a házmesternét.

A kis leány nehány perez múlva a házmesternével jött föl. Ez véletlenségből tudta, hogy Kállai orvos ur hol lakik. Megkérte azt, vezesse el Esztikét oda, ki az orvos számára egy kis csomagot kézbesitend. János e beszélgetés közben odament az ablakhoz, hideg vasához támasztotta égő fejét s úgy nézett ki a sötét éjszakába. Kétszer is visszafordult, hogy lánya kezéből kikapja a csomagot, de neje fenyegetésére gondolva, legyökereztek lábai, mert Juliskáját végtelenül szerette.

— Hejh! csak ne szeretném annyira! mormogta fogai közt, — majd tudnám én mit csináljak.

Esztike a házmesternével együtt elment. Alig telt bele