Holló Szilvia Andrea: A fővárosi „művek” - A mi Budapestünk (Budapest, 2010)

vetekedett az izzólámpáéval, a gázfogyasztás költsége ráadásul töredéke volt az adott fényegység előállításához szükséges áraménak.

A gáz népszerűsége így még hosszú ideig megmaradt, aminek ékes bizonyítékaként az utcai lámpák gázszükséglete 1889-re meghaladta a 3 millió, a magánosoké a 13 millió köbmétert. Az elektromosság térnyerésével előbb- utóbb mégis számolni kellett, ezért 1891-ben a főváros és a trieszti Általános Osztrák Légszesztársulat között fennálló szerződést módosították. Az 1910. december 15-ig meghosszabbított új szerződés rögzítette, hogy ugyan más világítási módra a főváros senkinek sem ad monopóliumot, de a légszesztársulat sem élvezhet előjogokat egy esetleges új módszer bevezetésekor.

Hiába az elektromosság színre lépése, a fővárosi kemény kéz, a szigorodó előírások, a gázgyártás a következő évtizedekben töretlenül fejlődött. Ez is egy magyar származású feltalálónak köszönhető: Sándor László ismertette meg a világgal, hogy gázzal lehet fúteni, vizet melegíteni, húteni, mosni és vasalni. A millenniumi kiállítás 91. pavilonjában a légszesztársulat (1896-tól Általános Osztrák—Magyar Gáztársaság) is bemutatta a gáz többirányú fel- használását. Az egyre növekvő igények indokolták a századfordulón egy második ferencvárosi gyártelep építését. A telep technikai újdonsága a víz■ A budai gázgyár tartályai, 1900 körül

<5