Holló Szilvia Andrea: A fővárosi „művek” - A mi Budapestünk (Budapest, 2010)
1859 októberében kivilágították, majd a hídon át vezetett gázcsővel elégítették ki a Fő utca, az Albrecht (ma Hunyadi János) út és a Vár igényeit mindaddig, amíg 1866-ban meg nem épült a budai gyár a Margit körút és Kisrókus utca sarkán. A képviselők zöme ugyan e célra alkalmasabbnak tartotta a Gellérthegy beépítetlen környékét vagy a Városmajort, a légszesztársulat azonban Óbuda felé is terjeszkedni akart, ezért ahhoz közelebb eső helyszínt választott. A légszeszfogyasztás már az első évben meghaladta a 1,5 millió köbmétert, a városegyesítés idejére (1872/73) elérte az évi 4,5 milliót. A városegyesítés után a fővárosi képviselők egyre gyakrabban pedzegették, hogy most már illő lenne saját kézbe venni a légszesz előállítását, és e célból községi tulajdonú, évi 8 millió köbméter termelésére alkalmas gyárat felállítani. Erre azonban több mint három évtizedet kellett várni. Több ajánlat megfontolása után a trieszti Általános Osztrák Légszesztársulattal kötöttek 1881. december 16-tól 1895. december 15-ig érvényes új, a főváros egész területére kiterjedő, egységes szerződést gázvilágításra, amit idővel módosítottak. A légszesztársulat vezetése most már nyugodtan hátradőlhetett, s hozzákezdhetett a termelés fokozását szolgáló egyre sürgetőbb fejlesztésekhez. Első lépésként új gyárat akartak építeni a Lipótvárosban, de aztán 1884-ben mégis a dinamikusan fejlődő déli ipartelepek szomszédságában fekvő, a Soroksári út—Koppány utca—Gubacsi út által határolt területre esett a választás, ahol minden eddiginél nagyobb, 35 ezer köbméteres tároló épült. Az utcai világítás terén a gáz használata tömegessé vált, a beltéri használatról ez még mindig nem volt elmondható. A korabeli sajtó elragadtatva számolt be az Operaház világításáról, ahol „a jól elhelyezett légszeiz lámpák é& lég- ize&z aillárok pazar jjérvye" világított, a szomszédos házak elegáns magánlakásaiban ellenben még általános volt a petróleumlámpa. A nyolcvanas években, Edison izzólámpájának elterjedésével aztán végleg úgy tűnt, a beltéri világításban a gáznak befellegzett. A nyílt lánggal égő, tűz- és robbanásveszélyes, rossz szagú anyag állandó felügyeletet, körülményes kezelést igényelt, minden egyes lángot külön kellett meggyújtani, eloltani, és a nyári hőségben túlságosan melegített. A versenytárstól való félelem a veszélybe került gázosokat erőteljes műszaki fejlesztésre ösztönözte, és egy új találmány meg is mentette őket. Ez volt az Auer-égő, melynél színtelen Bunsen-láng hevített fel egy izzó anyaggal átitatott ún. harisnyát. Fényének erőssége és tisztasága >4
