Földes Mária: Házdísznézőben - A mi Budapestünk (Budapest, 1993)
világát eleveníti fel, de ugyanazt a szilárdságot, biztonságot, érvényességet adja a háznak és a benne zajló életnek, amin, vélték, az áhított korban még ringott a világ. Ám hogy már ez a hit is félszívű volt, azt leolvashatjuk lárjaink arcáról. A barokk atlaszfigura az épület eleven rendszerének része volt, s az organizmus egy pontján, mondjuk a kapuerkély alatt megsűrűsödő erő öltött benne formát. Ahogyan a ház támaszkodott rá, úgy támaszkodhatott ő is a házra. Nem pusztán erős alak volt, hanem maga a testet öltött erő, idealizáltan megfaragott alakja az épület egészének összhangjából nyerte el jelentését. A neobarokk oszlopszobor azonban már nem bízhat az épületben, amely értelmét többé nem saját összhangjától, hanem egy távoli kor visszhangjától kapta. Nem ideális figura többé, hanem realisztikusan megfaragott alak. Izmai megfeszülnek az erkély súlya alatt, arca eltorzul, csapzott haja alól verítékcseppek gyöngyöznek. A paradicsom elmúltával a lár emberré válni kényszerült. És aztán utolsóként a történelem is elmúlt a nagy közös paradicsomok sorából. Az igazoló erejű előképek eltűntek az épületek mögül, mint koordináta-rendszer a vaktérképről, bomba és enyészet kóstolgatta őket, s a káosz közepette dezorientáltan gunnyasztanak a lárok. A paradicsomokat, magán-, csoport- és közjelentéseket, amelyekben újra otthon érezhetnék magukat, s újra bizalommal házőrizhetnének, nekünk kell megteremtenünk. Sajó Tamás 4
