Gábor Eszter: Budapesti villák. A kiegyezéstől a második világháborúig - A mi Budapestünk (Budapest, 2001)

Kozmánál látott egymásba átáramló belső terekről. A teraszok és a kert tervezésekor azonban élt ezzel, a villaépítészet új lehetőségét villantva fel Magyarországon. (A századelőn Németországban az úgynevezett Land- hausok - földszíni villák - egyik legvonzóbb sajátsága volt a belsők és külsők következetes összekapcsolása. Ott akkor az is előírásszerű volt, hogy a kert melyik részének melyik szoba elé kell kerülnie - például a női szoba elé a rózsakertnek.)

A Pasaréti úti Rimanóczy-villa tömegkompozícióját igencsak megmozgatták a homlokzat elé lépő teraszmellvédek, a kerti támfal, a télikert falsíkjai, ez a lapos tetős, fehér falú épület mégis a „fehér kockaházak” kategóriájába tartozott, akárcsak Kozma, Molnár és Fischer említett épületei. A harmincas-negyvenes évek fordulóján épült még néhány nagyobb, elegáns fehér villa (például Fischer Baba utcai Járitz-villája, 1941-42 és Gárdonyi Géza utcai Rassay-villája, 1941-42), de a kockaházak dominanciáját fokozatosan átvették a magastetős, a tradicionális formákat és arányokat alkalmazó kertes házak.

A modern építészetnek ez a válsága nem magyar jelenség, és nem az építészet belső problémáiból keletkezett. A XX. századi diktatúrák a kezdetektől konfliktusban álltak a modern művészetekkel - köztük az építészettel is. Hitler hatalomra jutása után Németországban a fehér kockaházak internacionalizmusával a középítkezéseknél a neoklasszicista monumentalitást, a

Darányi Ignác (ma Hankóczy Jenő) utca 17-19.

59