Gábor Eszter: Budapesti villák. A kiegyezéstől a második világháborúig - A mi Budapestünk (Budapest, 2001)

A város környéki nyaralók a jobb módú polgárság igényeit elégítették ki. Az arisztokrácia - nem lévén a városhoz kötve - nyárra, majd az őszi vadászidényre vidéki birtokára távozott, hogy csak a „téli szezonra” térjen vissza a fővárosba.

Az arisztokrácia városi palotáiban is meg tudta őrizni elzárkózását, a polgárság azonban a XVIII. és még inkább a XIX. században többlakásos, egyre nagyobb bérházakba költözött. (Pesten a város nagy részét elpusztító 1838-as árvíz után lett igazán jellemző épülettípus a háromemeletes, soklakásos bérház.) A század második felében a telekárak folyamatos emelkedésével párhuzamosan, mondhatni, uralkodóvá vált ez a lakóházforma. Ilyenek épültek a bécsi Ringen, a prágai Grabe- nen (Na Prikope) és a pesti Nagykörúton a gazdagabbaknak, a mellékutcákban a kevésbé gazdagoknak. A bérlakások nagyon különböző méretűek és színvonalúak voltak ugyan, de semmiképpen sem adtak módot a többi lakótól való teljes elkülönülésre.

Az elkülönülés igénye lehetett talán a legfontosabb lendítőerő, amely az új típusú, reprezentatív igényű polgári saját ház, a polgári városi villa kialakulásához vezetett. A középkori és kora újkori polgár még saját házában lakott, de ott nemcsak lakott, hanem egyben kereső foglalkozását is gyakorolta: ott volt a műhelye, ott folytatta kereskedői tevékenységét, és ott volt a raktára is. Az ipari társadalom fejlődése magával hozta a munka- és lakóhely elkülönülését a szegény és a gazdag rétegekben egyaránt. (A bérházak megjelenése is ezzel kapcsolatos.) A bérházi élettel megbarátkozni nem tudó polgárnak a családi ház kínálta az elkülönülési lehetőséget.

A polgári-kispolgári kertes lakóház, amely mindösz- sze néhány szobából, konyhából és kamrából állt, és nélkülözött minden reprezentatív helyiséget, bizonyos szempontból a polgári villák előzménye lehetett. A szabadon álló családi házak földszintesek voltak, és alaprajzuk nem igazodott valamilyen formális szerkesztési rendhez; esetükben nem volt szokásos a főtengely kijelölése és a szimmetria. Az alaprajzok leginkább additív módon álltak össze, meghatározóik a kényszer és a

11