Vadász- és Versenylap 58. évfolyam, 1914

1914-02-13 / 8. szám

VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP EGYSZERSMIND AZ ORSZÁGOS LÓTENYÉSZTÉS LAPJA. A Magyar Lovaregylet, Az Urlovasok Szövetkezete, A vidéki versenyegyletek, A Budapesti Polo Club, Az Országos Agarász Szövetség s az összes lótenyószbizottmányok hivatalos közlönye. _ -'i-i'rrrr; (iiüti se Előfizetési ára : Magyarországra: félévre 20 korona; negyedévre 12 korona. Más országokra: félévre 25 korona. Az előfizetési pénzek a «Vadász- és Verseny-lap» kiadóhivatalához 8. szám. Telefon-szám : 657. Budapest, 1914. péntek, február 13. 58. évfolyam. Megjelenik a budapesti, alagi, prágai, kottingbrunni és bécsi lóversenyek ideje alatt minden versenynap előtt, egyébkor hetcnkint egyszer. TELNÉREK ÉJ UttttMEK. «A Sándor.» Emlékezések a tyám ra. Irta : Metternich-Sándor Paula herczegnö..* Gr. Sándor Móricz édes apja: Vincze gróf sohasem engedte meg, hogy fia lovagoljon, hajtson vagy vadászszon. Ennek daczára — azt hiszem, ez megdöntetlen tény — atyám korának legkiválóbb lovasa és hajtója, valamint egyik legjobb lövésze lett. Midőn atyám ifjú korában egyszer Vajnára jött, azonnal az istállóba sietett és kiadta a rendeletet, hogy egy angol teli vért, mely szemébe ötlött, nyergeljenek fel. Apám Kosztarovics nevii öreg angol nevelője, a ki mint atyám gyakran mondotta, mindig, még mint gyermektől is félt tőle, a következő megjegyzést merte tenni: «A lovaglás olyas valami, a mit előbb meg kell tanulni, mert nem lehet minden előtanulmány nélkül egy tüzes paripára ülni, hisz azonnal ledobja a gróf utat!». Erre atyám igy felelt: «A kinek a lovaglást előbb tanulnia kell, az sohasem fogja azt megtanulni». Igy szólt és máris lóra kapott. Általános csodálkozásra nemcsak hogy simán végződött a dolog, hanem apám ugy ült a nyeregben, mintha oda lenne, szegezve és ugy lovagolt ide-oda, mintha teljes életében mást sem tett volna. Ezután egy rudat kellett a ló elé tartani, amelyet apám többször átugratott, végül pedig megparancsolta, hogy oldják le a nyereghevedert. Reszketve és remegve tettek eleget a parancsnak, mire a minden lovasok legbátrabbja előbb megoldott nyergen lovagolt körül, aztán hirtelen lehajolt, megfogta és elhajította a nyerget és egy szilárdan álló barrieren többször át- és visszaugratott, ugy hogy mindenki nyitva felejtett szájjal bámulta meg. Végre leszállt és az öreg Kosztarovicshoz fordulva, igy szólt: «Mint látod, én a lovaglásra születtem, mért kellett volna erre engem megtanítani ?» A ló után a kocsi következett és itt is nyilvánvalóvá vált atyám mesteri mivolta. Az első naptól fogva, a melyben a gyeplöt kezébe kapta, a legjobb hajtó lett mindazok között, kik valaha fogatot kormányoztak. Itt meg kell emlitenem, hogy atyám még Vincze gróf életében ennek istállómesterét egy izhen rábírta, hogy engedje őt hajtani és pedig két olyan lovat, a melyekkel nagyatyám nem volt megelégedve, mert véleménye szerint tul lassú volt a menésük. Atyám az udvaron kocsira ült, de a helyett, hogy az udvarban maradt volna, meghajtotta a lovakat és — az istállómester kétségbeesésére — villámgyorsasággal künn termett és eltűnt. Megpillantva atyjának kocsiját, mely elé hat ló volt fogva, minden gondolkodás nélkül, sőt mi több halálmegvetéssel utána hajtott, utóiérte és — szüleit tisztelettel köszöntve — elhajtott mellettük. Vincze gróf szinte * E nagyérdekü czikket Metternich-Sándor Paula herczegnö bocsájtotta rendelkezésünkre. E helyen is őszinte köszönetünket fejezzük ki érte ő főmóltúságának. megdermedt az ijedtségtől és egész testében reszketett a haragtól 1 Szegény nagyanyám meg volt törve. Parancsot adnak a visszatérésre. Otthon megérkezve megpillantják fiukat, a ki a lépcsőn áll. «Ki engedte meg, hogy hajtsál?» — kérdezte Vincze gróf. «Felültem és anélkül, hogy bárkit is megkérdeztem volna, kikocsiztam. Az istállómester ártatlan, mert egyszerűen megszöktem !> — «Ki tanított hajtani ?» — «Senki, én magam. Érzem, hogy minden lónak engedelmeskednie kell nekem, mert bármely lóval bánni tudok.A lovakkal, melyek Önnek tullassuak voltak, könnyen elhagytam az Ön fogatát.»—«Fogd be a szád!» — kiabált az öreg ur és felvitette magát hordszékén. Felérkezve, nagyanyámhoz fordult, ki még mindig remegett és erélyesen igy szólt: «Ez az ördöngös fiezkó tényleg pompásan hajt, kár, hogy kocsisaim semmit sem tudnak tőle liiegtanulni!» A nagy jelenet pedig — a melytől annyira félt nagyanyám — elmaradt. ^ Csodálatos volt, hogy a lovak felett mily hatalmat tudott atyám magának szerezni. Később, mikor már saját istállója volt, melyet naponta meglátogatott, belépésnél hangosan beszélve szokta az állatokat neveiken szólitaui. A lovak ilyenkor — finoman mondva — könnyű lefolyású, koleraszerii betegséget kaptak. Megismerték urukat és mesterüket. Atyám később gyakran látogatta meg Angliát és ott is általános csodálkozást keltett utolérhetetlen lovasművészetével. Alig volt tizennégy napig Angolországban, máris ismert személyiség lett a sportvilágban. Melton-Mowbrayban, a hol résztvett a falkavadászatokon, mindenkit csodálatba ejtett bátorságával, ügyességével és ama nagyszerű tulajdonságával, hogy semmitől sem ijedt meg. A lókereskedők gyakran kérték, hogy próbáljon ki olyan lovakat, melyekre senki sem mert felülni. Anderson, a ki az egyik legismertebb lókereskedö volt köztük, egyszer egy fékezhetlen lóra mutatva, igy szólt: «Ha annyira tud jutni e lóval, hogy, majd ha Meltonban felül rá és az azonnal nem veti le önt, ugy 100 fontért átengedem Önnek.» Atyám elfogadja az ajánlatot és a ló Meltonba keriil. A találkozás helyén félre vezetteti a lovat és felül rá. Ugyanabban a pillanatban a ló felágaskodik és megszökik. Atyám engedi vágtatni, aztán hirtelen — valószínűleg lovasmüvészete folytán — a ló megnyugszik és a mikor már teljesen nyugodt a ló és lovas, visszatérnek a gyülekezés helyére, hol az ijedtségtől halálsápadtan áll a lókereskedö. Atyám lassan közeledik hozzá és igy szól: «A ló nagyszerű, köszönöm, hogy birtokába juttatott, holnap megkapja a pénzét!» Anderson erre az összegyűlt urakhoz fordulva hangosan ezt mondta: «That is not a man, that is the devil!» («Ez nem ember, hanem maga az ördög!») Angliát elhagyva, atyám egyszer Londonon keresztül tért vissza és a mint egyik napon a Regentstreeten, az ismert Ackermaun-féle képkereskedés előtt ment ei, sok kíváncsian álldogáló embert látott. Atyára is közeledik a csoporthoz és mit lát a kirakatban? Képeket, melyek egy vörös frakkba öltözött lovast ábrázolnak, a képek alatt «Melton Mowbray; count Sándor's exploits» felírással. Az egész sorozat ma is birtokomban van. Egy évvel később, az 1834. év szeptember havában lehetett, atyám Vajnán volt szarvasvadászaton. Egyik szép napon egy urat jelen tettek be, kiről a szolga azt mondotta, hogy külseje után ítélve angol ember és hogy utazókocsin érkezett. Az akkori időben (Bécsből Vajnára 36 óra hosszat kellett kocsizni) csodaszámba ment az olyan ember, aki erre az útra vállalkozott. Atyám elébe megy a ritka vendégnek, és egy finom külsejü úrral kerül szembe, ki imigyen szólitja meg: «Ön az a gróf Sándor, a ki tavaly Melton-Mowbrayban a falkavadászatokon oly nagy feltűnést keltett? Szinte hihetetlen dolgokat meséltek az Ön lovaglásairól és hajtásairól. Magam akartam róla meggyőződni, hogy mindez igaz-e ? Csakis azért jöttem ide Angliából, remélve, hogy szives lesz lovaglási és hajtási művészetét nekem "bemgtatni.» Atyámat nem a legkellemesebben érintette a megismerkedésnek e kissé szokatlan módja, de Angliában oly szívesen fogadták, továbbá tudva, hogy az angolok sok társadalmi szokáson teszik tul magukat, de meg tősgyökeres magyar ember is lévén, kinek vérében van a vendégszeretet, meghívta a kastélyba a különös idegent és megígérte, hogy legjobb tudását fogja neki bemutatni. Nemsokára aztán kezdetét vette a hajrá I Eszeveszetten lovagolt; félelmet nem ismerve mindén akadályon átugratott és áthajtott, úgyhogy mindenkinek torkán akadt a szó. Az angol, kinek nevét, sajnos, elfelejtettem, megelégedettnek látszott, de minden egyes lovaglás vagy hajtás után fagyos nyugalommal ezt moudta ! «Nagyszerű, de mintha ezt is, meg amazt is már láttam volna». Ez már bántotta atyámat; tehát legjobb és legtüzesebb öt lovát befogatta és meghívta vendégét egy sétakocsizásra. Örült iramban hajtott fel Visegrád felé egy magas párkányzatra, mely az alul folyó Dunát szegélyezi és a melyről kigyószerüen tekervényes, nagyon meredek ut vezet le. Atyám itt még jobban felmelegítette a lovakat és a mikor azok már nem is mentek, hanem inkább röpültek, a gyeplőt közibük dobta és megkérdezte a vendeget, a ki halálsápadtan és reszketve ült helyén : «Hát ilyesmit is látott már?». A kocsi természetesen felborult. Az angol néhány bordáját törte, a két inasidejében leugrott, atyámnak pedig, mint elbeszélte, «semmi baja sem történt, csak a kulcsesontja törött el ismét.» Atyám Bécsben ismerte meg anyámat. A fékezhetetlen vad embernek megtetszett a nőies nők ezen legnőiesebbje. Nemes, nyugodt, előkelő tartása, szelleme és kellemes külseje, magához lánczolta és nemsokára megkérte kezét. Nagyatyám kezdetben idegenkedett a dologtól és ama félelmének adott kifejezést, hogy ennyire ellentétes két természet nem illik majd egymáshoz. Anyám azonban viszonozta atyám vonzalmát és az egybekelés megtörtént. Mindenkinek rejtély volt, hogy anyám csendes tartózkodó természete atyámban vonzalmat és szerelmet ébresztett. Én azonban könnyen tudom magamnak ezt megmagyarázni, mert az életben legtöbbször épen az olyan emberek vonzódnak egymáshoz, a kiknek természete teljesen különböző. Atyám — ki végtelenül okos volt — valószínűleg ugy gondol _ Legközelebbi számunk pénteken jelenik meg. — A mai szám ára 4ü filler.