Vadász- és Versenylap 58. évfolyam, 1914

1914-02-13 / 8. szám

76 BUDAPCSTI B00KHAKCR6K. Budapest, 1914 február 13. RÁKOSI DIJ. Vasárnap, márczius 29. — 2800 m. 8 Falsetto 6é 8 Gondola ié 8 Merész 4é 8 Lovacskam 4é 10 Látatlan 5é 65 63", 63", 6 i'/j 73 10 Bagdad 4e 10 Rama 4é 10 Sani II. 4é 10 Bob Dancer 6é 10 Due 5é Megegyezés szerint a többi. ALAGI NAGY AKADÁLYVERSENY. 8 Beiletbonne 4é 8 Due oé 8 A Sport 5é 8 Rojtos II. 5é 8 Rappelkopf óé Vasárnap, április 5. 69 76 74'/, 69 - 4300 m. 8 Visz 5é 8 Infortuné 6é 10 Pepik 4é 10 Lord Mac 6é 10 Du 5é Megegyezés szerint a többi. PRZEDSW IT-HANDICAP. Húsvétvasárnap, április 12. — 1200 m. 8 Sacher 4é 10 Fabel 5é 10 Perke 5é 10 Blondel 4é 10 Per bacco 4ó 10 Waterloo le 10 Reiract 4é 53", 64 62 60 67'/, 52'/, 52'/, Megegyezés szerint a többi 10 Gigant 4é 12 Radoteur 6é 12 Kruszelnica 5é 12 Hadd 4é t2 Lumperl 5ó 12 Ibrahim 4é 12 Wuscherl 4é 70 70 68'/, 62 61 69 81 65'/, 77'/, 50'/, 59 55'/, 54'/, 47'/, 46 46 48 48 51 48 KIRÁLY-DIJ. Vasárnap, május 10. — 1800 m. 3 Miczi 4é 61'/, 10 Amschel 3é 4 Confusionárius 3é 54'/, 10 St. Denis 3é 7 Kapitány 3é 51 10 Varus 3é 7 Percy 3é 53 12 Patriot 3é 7 Mosci Ksiaze 4é 63 Megegyezés szerint a többi. ADLER JÓZSEF VII. kerület, Rákóozi-ut 6. szám. Telefon 83-63. BALLY R. VII. kerület, Erzsébet-körut 50. szám. Telefon : 107-69, 168—71. Wien, I., Operngasse 2. Telefon: 11968. DOBRIN J. ÉS TARSA IV. kertilet, Kossuth Lajos-ntcza 14—16. szám. Telefon 301. WIEN, II. Gisellastrasse 6. Telefon 3018. FEHR ARMAND VI. kerület, Teréz-körút lc. Bzám. Telefon 172—86 és 123—26. WIEN, I. Kärtnerring 2. — Telefon 11031. PRAG, Graben 14. GYÖNGY LAJOS VI. kerület, Andrássy-ut 49. szám. Telefon 163—91 és 54-20. WIEN, I. Rotenturmstrasse 17 (Winzerhaus). Telefon 14350. HORNER ARTHUR ViI. kerület, Erzsébet-körut 4. szám. Tolefon 75—09 és 88—45. WIEN, Krugerstrasse 4. Telefon 8371. POZSONY, Kossuth Lajos-tér 11. Telefon 10—90. LACKENBACHER ERNŐ VI. kerület, Andrássy-ut 1. szám. Telefon 26—53. WIEN, I. Rotenturmstrasse 29. Telefon 17964. POPPER EDE VII. kerület, Erzsébet-körut 1. szám. Telefon József 20—06. WIEN, I. Schwarzenbergplatz 18. Telefon 10062. VELOUR-KAL APÓKAT idei divatszinekben 16, 20, 25 K-ért azonnal szállít: BRISTOL kalapáruda, IV., Váczi-utcza 11. szám. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. kodott, hogy csakis egy nyugodt, meggondolt nő való hozzá. Másrészt — minthogy gondolatmenete át és át volt hatva előkelőséggel — csakis a legjobb modort szerette és választása minden tekintetben kitűnő volt. Anyám iránt élete végéig mély és határtalan tiszteletet tanúsított, mit azonban más valaki alig is érdemelt volna ki annyira, mint ó. Szüleimnek csak két gyermekük volt: Leo fivérem, a ki kora gyermekéveiben meghalt, és én. Legkedvesebb kicsikéjük halála felett szüleim sohasem tudtak vigasztalódni. Leónak és nekem mindenféle forszírozott dolgokat kellett megtennünk, hogy bátorságunkat és ügyességünket bebizonyítsuk. Mindent megtettünk, a mit parancsoltak, de bátorságunk csak látszólagos volt, mert alapjában nagyon féltünk. Igy különösen akkor, midón atyám azt mondotta, hogy fussunk a kertbe és hü vadászkutyáját, Hektort — melyet egyébként nagyon szerettünk — uténuuk uszította, stentori haugou «apport»-ot parancsolva neki. Még ma is borzalom fog el, ha eszembe jut, a mint közeledni éreztük mögöttünk a kutyát és minden pillanatban lelki szemeink előtt láttuk, hogy megfog és a földre teper bennünket. Természetesen a kutya nem bántott, hanem utolérve minket, barátságosan nyalogatott meg bennünket. Egy másik alkalommal egy réten állottunk, a gyarmathi vadászkastély előtt, hogy lássuk, a mint atyánk legjobb és leghíresebb lovával akadályokat utrat. Szerencsétlenségemre azt találtam mondani, hogy semmi áron sem tennék meg hasonlót. Atyám ezt meghallja és máris csengő hangon szól a parancs: «Ültessétek fel hozzám a kicsikét!» Anyám a csodálkozástól és ijedtségtől megdermed. Az istállómester kezeibe vesz, felültet atyámhoz a lóra és négyszer ugrunk át a szilárdan álló, magas barrieren ! Nagyszerű, de rettenetes volt 1 Nem akarok ma atyám száz és száz más lovas és hajtóbravurjáról beszélni. Legtöbbje képekben vau megörökítve és «Sandor-Älbuin» czimen jelent meg annak idején, tehát eléggé ismert. Minden a mi benne fel van sorolva, hiven megfelel a valóságnak. Atyáin két legjobb barátja, gr. Clam-Gallas Ede és gr. Pálffy Móricz, a kik sokat láttak és maguk is sokban résztvettek, gyakran inoudták nekem az album megjelenése után: «Nem hinné az ember, hogy vonalnyi túlzás sincs benne, söt inkább azt lehetne mondani, hogy a képek elmaradtak a tényektől». Különben magam is azt hiszem, hogy atyáin hallatlan vakmerőségét soha és senkisem tudta és tudja megközelíteni. De nemcsak lovakkal szemben volt atyám bátor, hanem az emberekkel szemben is. Midőn 1848-ban Bécsben a forradalom kitört, akkor nyilatkozott meg igaz bátorsága. Ámbár hihetetlen népszerűsége nagy hasznára volt, mégis sok olyat tett, a mivel bebizonyította, hogy nincs olyasmi a világon, a mitől félne. Emlékszem, hogy egy napon magával vitt és kezemnél fogva vezetett keresztül az ordítozó uéptömegekke! tele utczákon, hogy — mint mondotta •— engem is megtanítson, hogy sohasem szabad félni. A Michaeler-térre megérkezve, a hol — nem tudom mi oknál fogva — óriási néptömeg gyűlt egybe, közvetlen mellettünk valaki a köztársasági eszmét éltette fennhangon. Alig hangzottak el szavai, máris egy olyan pofot kapott az illető, hogy vértől borítva, eszméletlenül terült el a templomajtóban! A pofont Sándor adta és a másik pillanatban már falreiigető «Éljen Sándori Bravó Sándor!» kiálltásokat lehetett hallani. Csak a mikor már felnőttem, akkor tudtam teljesen megérteni atyám bátorságát. Ezen hihetetlenül bátor tett azt a meggyőződést szilárdította meg bennem, hogy bátorsággal és halálmegvetéssel könnyebben lehet úrrá lenni tömegek felett, mint szép szavakkal. A nép — mint az asszonyok — tulajdonkép csak azokat szereti, a kik imponálnak neki. Atyám a szó legszorosabb értelmében király hű volt. Királyáért mindent feláldozott, önönmagát pedig darabokra vágatta volna. Midőn Magyarországban is kitört a forradalom, a forradalmi kormány arra a gondolatra jutott, hogy atyám birtokait konfiskálja. 0 ezt megtudva, a legnagyobb nyugodtsággal az felelte, hogy «Vegyék csak el, királyom majd ád nékem és enyéimnek egy kjs kenyeret; ében halni nem fogunk.» Ismétlem, hogy népszerűsége közmondásossá vált Bécsben. Sándor — mondhatnám — egyik 1914. márczins 20. alapkövét képezte a régi Bécsnek. A ki a Práterbe ment és Sándort nem látta, az akár azt is mondhatta, hogy a Stephansplátzon volt és nem látta a Stephansturmot. Sándornak minden szabad volt. Ha szúk utczákon vágtatott keresztül és azoknak a járókelőknek, a kik nem elég gyorsan tértek ki kocsijának, a «szamár» és a «buta» ezimeket osztogatta, senki meg nem sértődött, sőt mindenki nevetett rajta. Ennek az volt az oka, hogy daczára heves természetének, egész jelentéktelen egyénekkel szemben is annyira lekötelezőleg barátságos tudott lenni, a néppel annyira össze tudott forrni, hogy senki sem haragudhatott meg rá. Bárkit is megszólított; sokakat, a kik csodálkozva bámulták meg, felültetett maga mellé a kocsira és megkocsikáztatta őket. Így megtörtént, egyszer, hogy a Práterben, a hol "az em berek százai állták körül kocsijait és hátaslovait, egy nyitott szájjal álló kövér embert pillantott meg, a ki furcsán bamba külsejével vonta magára figyelmét. Atyám megkérdi, hogy «mit bámul», mire a körülállók természetesen jót nevetnek. A kövér pedig igy felel: «Hát a sok lovat nézem, de nem tudom, hogy ki a gazdájuk !» — «Ki más volna hát, mint én, nem ismer, hisz én vagyok a Sándor !» — «Azt nem ismerem, nem idevaló vagyok, hanem kremsi». — »No, hogy megismerjen, üljön fel mellém és kocsikázzon velem 1» A kik végighallgatták a párbeszédet, majd megszakadtak a nevetéstől. A kövér nagy kinok között felmászott a magas kocsira. Alig volt fenn, máris vágtatva mentek a lovak. A szerencsétlen erőseu fogódzott és ordítva könyörgött atyámnak, hogy álljon meg, végre pedig kétségbeesetten azt mondja, hogy «Ezeket a lovakat bizony soha nem tudja az ur megállítani 1» — «Mit, nem tudom őket megállítani? Vén szamár, nézzen csak!» kiabálja atyám és a négyes fogattal a fák körül nyolczasokban megy, árkokon hajt át, röviden, valóságos pokoli kocsizást rendez. Mikor már egy jó f'ólórahosszat kínlódott a kövér vidéki, atyám visszatért az elindulás helyére, még pedig változatlanul vágtató iramban. «Még halomra tipor mindenkit!» ordította a szerencsétlen, de nem sokat ér vele, mert atyám röviden azt feleli, hogy «fogja be a száját!». A tömeg nem mozdult helyéről, mert mindenki jól ludta, hogy «a Sándor közvetlen előttük fog megállani, mint a czölöp». Igy is volt. A kövér urat leszállították a fogatról és a mikor egyesek megkérdezték, hogy tetszett neki a kocsikázás, igy felelt: «Istenien jól mulattam, a Sándor olyan barátságos és olyan kedvesen beszélgetett velem I» A közönség most is el volt ragadtatva, ó pedig, a ki a «vén szamár» czimet és azt a parancsot kapta, hogy «fogja be a száját», ezen kissé kemény kifejezéseket mint a «a Sándor kedveskedéseit» vitte haza Kremsbe. Általában ugy látszott, hogy atyámnak néha kissé tulélénk megjegyzései nem hatottak oly bántóan, mint valószínűleg hatottak volua, ha valaki más használja őket. Emlékszem, hogy tisztviselői és szolgái nemcsak hogy tisztelték és mindenkinél többre becsülték, hanem még arra is büszkék voltak, ha «vén szamár»-nak vagy «bülyé»-nek szólította őket, Egy öreg vajnai fővadász például, ki atyám halála után az én szolgálatomba került, sohasem mulasztotta el, ha az erdőben vadásztunk, hogy megindult hangon imigy ne emlékezzék vissza: «A megboldogult gróf ur ezen a helyen nevezett szamárnak» vagy pedig: «Sohasem felejtem el, hogy mikor egyizben közeledtem hozzá, hogy jelentést tegyek neki, pont ezen a helyen azt kiáltotta felém: «Te tökfejül». A sok bukás következtében — főleg egy, Linzben történt nehéz esés folytán, a hol a kocsiból fordult ki és koponyájának hátsó részével egy vaskorlátra esett — atyám agybáutalmat kapott. Ennek tünetei az 1850. év végén, Bécsben a Nemesek Casinójában mutatkoztak atyámon elószőr. Mindent össze akart zúzni és meg kellett kötözni, hogy haza vihessék. Orvosi kezelés vált szükségessé és dr. Riedl prágai intézetébe kellett szállítani, a mely intézetnek a legjobb hirneve volt annak idején. Teljes hat héten át őrjöngött és érthetetlen volt az orvosoknak, hogy ezt a hat hetet túlélte. Erős természete azonban ezen is átsegítette. Elméje, sajnos, élete végéig elborult maradt és bár másfél év után visszatérhetett családja körébe, mégis csak az árnyéka volt az előbbi Sándornak. Érintkezhetett ugyan emberekkel és