Vadász- és Versenylap 37. évfolyam, 1893

1893-01-08 / 2. szám

VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. szokatlan izom-megerőltetés mutatkozott, a hegvnek fül s hegyről lemenetelben. hanem az utak keménysége még inkább fokozva, az egé.-z szer vezetnek a megrendülését, különösen ama részen, mely úgyszólván az ütköző készülékét képezi a ló hátulja és eleje közt lévő mozgási szerveknek. Ez a rész a nyereg mögött van, műnyelven «hát»-nak nevezik, az ágyék és veserész. A lábak, melyek nem voltak egészen írisek. ezt a szokatlan és tartós rá/kódtatást néhány napig ugyan kiállhatták s a gyomor is. mely a lovaglásnál tulierheltséglöl nem szenvedett; de nem ugy a hát, az alatta fekvő lágy és érzékeny részekkel. Egy hónapig tartó járás, hegységben, az ahhoz szükéges izmokat kifejlesztette volna, a hátat is megerősítette volna, ugy a lónak altestét hozzá szoktatta és megkeményítette volna. Hiszen még a legerősebb, de hegyhez nem szokott athléta sem sokáig követhet a hegyek közt egy középszerű hegymászót. Hegyről lefelé lovaglásról, ügetve vagy lépésben csakhamar szó sem lehetett többé; mert minden elbukás ilyenkor a lónak a térdét és fogait veszélyeztette s az egész távlovaglásra végzetessé válhatott. Ekkor kezdődött nagy mérvben a vezetés, hegyről lefelé mindig s helységeken keresztül ; hegyre fölfelé mindenütt, ahol erösebb emelkedés volt. Két nap és két éjjel több volt a vezetés, mint a lovaglás, éjjel természetesen még inkább, mint nappal. Ily késlekedés mellett alvásra gondolni sem lehetett, mivel etetési szünetek alatt nem jutott idő. mert folyton előre kellett haladni. Mivel az első éjjel, erős thea élvezete által egy órai pihenőt szántam magamnak, az alvási eredmény az első két nap épen busz perez volt. A harmadik éjjel egyáltalában lehetetlen volt egyetlen egy perczig is lovon maradni ; legott ólomnehéz álom jelentkezett. A lónak megállása s a lovasnak leesése volt mindig a közvetlen eredmény. A legközelebb esö etappe még kb. 30 kilométernyire volt, ezt még azon az éjen el kellett érni. Folytatni kellett tehát a vezetést, imbolyogva, fázva, sóhajtozva s a lovat biztatva. Így tartott ez mintegy hat óráig, mig Iglót elértem. Ily éjszaka feledhetetlen marad, mert a kétségbeesés pillanatai ismételve jelentkeztek a lovasnál egész a fölorditásig ! Midőn végre 92 óra után czéllioz értem, a valósággal megegyezöleg. mondhattam el : «Két napon át (az elsőn és utolsón) a lovam vitt engem, de két napon át én vittem a lovamat!» Becsületesen megosztottuk egymás közt a munkát, de mind a ketten ki is merültünk. Ha én a személyi erőmet hegyi utakhoz szokott lóéval egyesítem, mennyi órát megtakaríthatok ! Eme kitérés után egy második tapasztalatomat adom elö. melyet a távlovagláson tettem. Én soha azelőtt "nem találtam abban semmi különöset, hogy lovam a szabadban nem vizelt, hanem mindig megvárta, mig istállóba jutott. Ez nekem nagyon természetesnek látszott, egy nemes, elkényeztetett lónál s még hozzá kanczánál, hol talán még némi szemérmesség is belejátszott a dologba. Ennek hátrányos következményei, minthogy több napi próbalovaglást nem "tettem, csak a távlovaglás alkalmával tűntek ki. Itt csak rövid pihenőket tartottunk, hol én a lovat, a helyett hogy valamely rossz, sötét istállóban, az udvaron itattam és etettem. Itt sem vizelt a kancza. Ennek aztán a tovább lovaglásnál merevség s az altestben való feszültség volt a következménye, mely a kólika egy nemében nyilvánult. Egyre nehézkesebbé, lassúbbá vált a menet, melyhez később ide-oda ingadozás járult, kétségkívül a veserészekben való nyomás és fájdalom miatt. Minden megállás, leszállás, biztatás és fütyülés hiába volt: a lehangoltság már megvolt, a kellő időt talán elmulasztottam s a dolog aggasztóvá kezdett válni. Midőn végre az etappe-ot elértem, az én kanczam alig lépett az istállóba, midőn belsejének szorult allapotáu egész erővel segített. Fél óra múlva aztán frisen és megkönnyebbülve ment tovább, tökéletes bizonyítékát adva annak, bogy a vizelő szervek nyomása s az ez által keletkezett fájdalom zsibbasztották el előbb annyira az erejét. Némely távlovagló, tudva vagy öntudatlanul hasonló tapasztalást szerezhetett ; határozott tudomásom azonban csak egyről van, a ki lovának ezt az állapotát már korábban felismerte s annak, egyszerűen, ugy vette elejét, hogy az utezan a legközelebb

eesö istállóba időnkint betért, ott vizeltelte a lovát, mely azi-un vidáman haladt tovább. Mi, kik éjjel lovagoltunk, mindnyájan azt tapasztaltuk, hogy még eddig biztos és alkalmas lámpa, mely a lovaglásnál a szükséges szolgalatot megtenné, nincs. Midőn a második ejjel a nagyon dicséri kengyel-lámpa a kengyelemről lecsúszott s az útra leesett, örültem, hogy eme szakadozó világítási készülettől megszabadultam. Lovasnak a világítás átalában csakis teljes sötétségben ajánlatos vagy is csillag- és holdvilág nélkül való éjszaka, hol az útszéli fák által való tájékozódás lehetetlenség. Lovaglásközben, hold lemente után, vagyis reggeli £3 órakor, gyakran koromsötétség volt s még vezetve is a lovat, el nem lehetett kerülni, hogy a töltésen egy egy fölhalmozott kőrakásba ne botoljunk, vagy a töltés árkába ne jussunk. Még a sötétséget jobban megszokott ló is, a lovas alatt hasonló akadályokija ütközött, ugy, hogy örülhettünk, ha egyszerű térdreeséssel menekülhettünk a bajtól. A patkolási kérdésben is, fájdalom, negativ tapasztalatom volt. A lovaglás előtt sokszor volt ugyan szó erről; de végre is azt állították, hogy a szokott paripapatkó elégséges. A különösen ajánlott nemez-betét által biztosítva hittem magamat az annyira félelmes laza kövek ellen ; de a betét mar a második napon megtágult s ki kellett búzni, harmadnap pedig a bal hátsó patkó elkopott. A ló ugyanis hátul kissé Dalra fordult s ezáltal a patkót, mely három-négy hétig kitart, már harmadfél nap alatt leköszörülte a kemény kövön. Szerencsémre, volt velem két első lábra való patkóm, melyeket a legközelebbi faluban mig a ló abrakolt, egy kovács, a kinek kellő műszere és tüze sem volt, mint hátsó lábra való patkókat vert föl. A legközelebbi városban aztán egy patkoló-kovács megreszelgette és megszilárdította ezeket s igy egészen Bécsig kitartottak. Sok és rövid pihenés, illetőleg etetési szünet volt az, melyre már otthon gondoltam. A lónak a távlovaglás alatt egyátalán nem volt szabad időt engedni arra, hogy az istállóban merevséget kapjanak a tagjai. A rövid éji pihenésre engedett idö a teljesen sötét éj volt, körülbelül p-tól 5 óráig. Különben, csak gyakori etetési idővel kellett magunkon segíteni. Hogy ily erőfeszítés mellett csak meleget kellett itatni, mondani is alig kell. Itatás alkalmával egyszersmind abrakolás is volt. A lovak tápszerkérdése ily távlovaglásoknál még egyátalán nincs megvilágítva, ép ugy az a kérdés sem, vájjon oly lovat, melyet útközben gyakran itatunk, engedjük-e mindannyiszor a jóllakásig megitatni. Hogy a lovas súlyának eme lovaglásnál fontos szerepet kellett játszania, az kétséget sem szenved s az a körülmény, hogy mi átlag 15 kiloval többet lovagoltunk, mint osztrák magyarországi bajtársaink, nagyon sokat nyom a mérlegben. Nem hagyliatjuk itt emlitetlenül W itzleben századosnak rendkívül jó recordját. ki 9o kilóval, tehát majdnem két társával 86 óra 28 perez alatt ért a czélhoz. Minő erőkifejtés volt itt a ló részéről, s 1893. január 8. mennyi óvatosság, erély és ernyedetlenség a lovas részéről ! Ama kérdésre: «Hátrányos volt-e elébb próba- és puhatolózási lovaglást tenni Bécsbe?» Tapasztalatom szerint ezt kell válaszolnom : «Ez annyit jelent, mint valamennyi esély 30\'

0jának elvesztése!» Ha az említettekhez számítom még magában a távlovaglásban tett kedvezőtlen tapasztalataimat : az utak nem ismerését, az országutakra szoritkozást, végre egy másfél órai eltévedést a második éjen. azt hiszem, a harmincz о u épen nincs magasra számítva. Mind a telivér, mind a félvér alkalmasnak látszik ily lovaglásra, ha jó kondiczióban van, jó alkatú, jó lába és jó temperamentuma van,, lia ugyan — és ez a fődolog, — a hegyeken hosszú ideig előkészíttetik, akar kocsiban, akár könnyű lovas alatt vagy fölváltva ; a fődolog ennél az emelkedések, leereszkedések és kemény utak megszokása, ugy, hogy kellő kímélet mellett, a gyors elörehaladas lehetővé váljék. Itt nem annyira a lábak aczélozásáról s úgynevezett gyomor-trainingröl van szó, mint inkább a hátnak az erősítéséről s az altesti szervek edzéséről. Az Ausztria-Magyarországban évtizedek óta tett vizsgálat a félvérnél, «szivre és vesére» — oly vizsgálat, mely nálunk kisebb mérvben csak néhány év óta történik, mióta az Cettingen országos lovásrmester keleti Poroszországnál alkalmazta — déli szomszédunknál sokat tett a SZÍVÓS, kemény félvér tenyésztésére. A kishéri ménes meglátogatása és a holiest vadászat alkalmával mi is meggyőződhettünk erről. Jellegzökül tűntek itt föl nekünk a kivétel nélkül rövid, erös, zárt hátak s a normális csülkök. « A telivér, vagy félvér kérdése eme távlovaglásnal tett tapasztalatok után nyílt marad. Először is. nem vagyunk ama helyzetben, hogy a lovagiasra alkalmazott telivéreket fajuk jogosult képviselőinek tekinthessük. Mert a mi jó telivérünk mig liatal a versenypályán s később mikor t. i. jónak bizonyult, menesbe kerül. A többit az akadálypályára idomítják, vagy lovagló-iskolába kerül. Csak ritkán talalunk ezek közt oly példányt, mely a legjobb egészségben és erőben, egy jó sLeeplernek a tulajdonait egy kiváló használati ló tulajdonaival egyesítené. Ezek aztán az úgynevezett fejedelmi lovak, roppant drágák s ilyenek közül, tudomásom szerint, egyetlenegy sem vett részt a táviovaglásban. Annyi azonban még mindig kétségtelen, hogy nagy választék mellett, korai és czélszerü szoktatás és idomitás után s egyenlő viszonyok közt a telivér itt is a legalkalmasabb anyag. Csak ne kívánjunk a telivértöl semmit, mielőtt előkészítve nincs. Mióta ez a tenyészirány az ügetösportnál megvan, ott az sikeresnek tapasztaltatott s egykor bizonyosan a távlovaglásnál is az élen jár. Ha a telivért idejekorán kocsilóvá idomítjuk, e tekintetben is viszonylag a legmagasabb képességet fejti ki, vonóerő, szívósság és gyorsaság tekintetében. Jól értsük meg, «viszonylag», mert például egy 9 mázsás telivér nem hozhatja szerszám alá azt a tömeget, melyet egy 14 mázsa sulyu percheron, üe, alig is jutunk hozzá valaha, hogy legértékesebb lóanyagunkkal efféle próbákat tehessünk. Az, hogy a távlovaglás alkalmával több félvér indult, mint telivér, nagyon természetes, mivel az előbbit lovaglási czélból tenyésztik és használják. Azokat a telivéreket, melyek a távlovaglásban részt vettek, habár keményen hangzik is, «kiselejtezettek»-nek kell mondanunk, mert azok tényleg kiselejtezettek a jobb társaságból. Hogy mindamellett is ezeket eléggé jóknak tartották, többnyire előkészületlenül, a pályázatban való részvételre ismét eme tétel mellett bizonyit : «.Blut ist der Saß, der Wunder schafft!» Jó félvér, jó telivérnél-