Vadász- és Versenylap 32. évfolyam, 1888
1888-01-05 / 2. szám
32 VAD ASZ- E S VERSENY-LAP 1888 január 5. kezik. Hz pedig abban áll, liogy a sik tavon a j vadmenynyiség lőleg vonuláskor nagy és fajgazdag, nváron szegényebb : Dinnyésen pedig nyáron is elég l'ajgazdag és számos is. Dinnyésen költenek a gázlók, réczék. vadludak, meri megfelel nekik a táj ; Velenczén ellenben, néhány gémen, a szárcsákon, vöcskökön és sirályokon kivül más nem igen fészkel, a réczék közül talán az egy fehérszemü récze (Kyroca teurophthalma). Azok a madarak, melyekel nyáron a tavon felverünk vagy találunk, részint a meddő vagy nőczéjüktől külön élő hímek, melyek nem igen találják kellemesnek a családi gondokban való osztozkodást. К napokban csak a nevető sirály népesili a tavat mint legjellemzőbb madár, azután a halászkák, a kis csokoládé-récze (a fehérszemü récze ide való tájneve), egy-egy kendermagos gácsér (Anas Sir eper a), vagy vörösfejii récze (Anas ferina) : avagy az apró folyami párligázok csapatba verődött hímjei repülnek fel trillázva a partokról, hogy a tóban, egyet kerülve, újra letelepüljenek : az egér-gyorsan futó parii lilék hallatják me- j lodiás füttyüket: szürke és vörösgémek álldogálnak a lészéli sekélyesben, akárcsak blazírt j detlenkednek a lemploinocska körül, lia nem is a nagyszerűség, de a barátságos, kies táj benyomásaival érint. Mennyivel inkább érezzük azonban a kedves környezetei, mikor ladikba ülünk s mögöttünk a csáklyázó halász munkája — egy locscsanós hang képében — emlékeztet, bogy a tó belsejébe indultunk. Természetesen fegyver és távcső igen hasznos kísérők, a vadásznak is, a madarásznak is. Л halász rendesen hallgatag, óvatosan emeli a csáklva-fát s csak mikor ügyetlenebben támasztja újra tenékre s a viz nagyobbat locsésan, mormog magában érthetlen hangokat, vagy pedig mikor a nádból a csapások mellől nagy zörejjel kel fel egy gém vagy lucskol .át a hajó orra előtt egy megriasztott, nehézkes szárcsa, récze iránt táplált reményében csalatkozva — két szóban ád haragjának kifejezést, mely mormogó hanglejtésben ilyen forma: «Komisz sárcsa!» ... A récze legfőbb vad előtte, nem kelletlenül, valódi rátartósan és odaadással, mintha maga érdeke és mulatsága volna, minden fáradságot megtesz, hogy egy réczét kerítsen annak csöve elé, kit ladikjában visz. A velenczei halász, habár életének jócska részéi a lóságon könnyű ladikjában tülli. bokornak lia nem is formailag, de olyan ki nein fejezett s mégis közös érzelemből elismert feje. Nevét nem is igen hallani, még liait is csak TúLiró Gyurinak-, Jóskának- vagy akárhogy nevezik. Zömök, középnagv termete, ezüst feliéifürtjei. Kossuth-szakála és pörge bajusza, szabályos arcza, őszinte tekintete : az igaz magyarfaj szakasztott képét testesítették meg benne. Majdnem félszázadig járja a vizeket, most is ifjú erővel ; tudja a vadak szokásait, tartózkodását jobban mint akárki, s e tudománya a halász és vadász mesterségével vetélkedik. Otthona, birodalma a velenczei tó, ugy érzi magát rajta, mini családapa ősi birtokán, házi tűzhelyén. A puskával lud ugy bánni, mint az öreghálóval meg a versével, csak a szigonynak ellensége most, — pedig hajdan tán e nád közi tartogatott bujdosó tiltott szerszámot is ugy kezelte, mini a hálót, a fegyvert, a mint a gém a csőrét, a mely a hová sujl ritkán sajt hiába. Az idei nyár legnagyobb részét a velenczei tavon töltém a madárfauna vizsgálódása és gyűjtése czéljából ; már a költés idejekor a tóhoz telepedtem : majdnem naponkint böngészkedlem a parton vagy a nádban, a tavon. Mikor VKLKKÍ.ZKI TÓI1ÓL. agglegények! Hosszú nyakukat többnyire egyenesen kinyújtják s iszonyú ostoba arczot vágva, mozdulatlan állnak egy helyben ; azt hinné az ember, ezeknek a sovány legényeknek főjellemvonása a butaság meg a tétlenség. Pedig valójában mi másképen van ez! Nézzük csak egy ideig őket.... Az a merev nyak hirtelen összehúzódik, majd aczélruganyossággal ugrik előre, az éles csőr belevág a vizbe oly hamar, hogy szinte káprázik a. szem látásán — sa következő perczben ott eviczkél a halacska a gémcsőrben, hogy leghamarább eltűnjék a gémbárzsingon át. Újra mozdulatlan lesz a megmerevült nyak. az a kétségbeejtő tünődésforma helyzet ismét erőt vesz gémünkön : a legnagyobb ravaszság és sötét lélek ártatlan takarója. A szép kép, melyet a velenczei tóra KisVelenczéből vetünk s mely a tó teljes tükrét az éjszaki parton fehérlő Magvar-Velenc-ze községét s a nyugati parton emelkedő hegylánc-zot : a lovasberényi és sukorói dombokat vezeli szemeink elé. mely utóbbi oldalán а «Леgyie kuporodott Sukoró» község épületei renmégis csak a vadak életéről tud hitelesebb tájékozást nyújtani : azokról, melyek neki sem kárt, sem hasznot nem hajtanak s a vadászat tárgyát nem képezik, rendesen nem sokat tud. nem méltatja figyelemre. A lajokkal szintén nincs tisztában, de afődolgokban természetes eszével elég jól különböztet : igy pl. a nádize- I nérek fajait egy név alatt ismeri : nádivere- j bek s ezek azt hiszi, mind azonosak a nádi- j rigóval. A sirályok és halaszkák néha mind : halászmadarak. A nagyok: nagy halászmadarak, j a kisebbek : kis halászmadarak. A vöcsköt ! bujárnak hívja ; ismer nagy és kis bujárt. j A réczéknek azonban — a közönségesebbek ; nek már fajnevet is ád. sokszor elég talá lót. Így hát az ill járó idegen, elég eredeti tő- 1 röl szakasztott magyar kifejezést ballhat csáklázójálól csolnakjában — mert van a javából, i — melyek fülét kellemesen érintik, mint igazi i virágai a tómelléki nyelvjárásnak, a miket csak : itt szedhetni érintetlen tisztaságában. Negyvenöt hosszú, hol vizszegeny és vízből . halszegény és halbö. vadszegény és vadbő év óta lakik a falu alján a tó-partján épült szerény házikójában a «tóbiró». a velenczei halászelőször találkoztam a tóban a «tóbiróval» illő volt, hogy ismeretséget kössek vele. «Jó napot tóbiró !» «Adjon Isten!» «Ismer-e engem?» «Hát bizony nincs szerencsém.» Megmondám nevemet. «Most mán ismerem, sokat vittem a papáját vadászni ladikon.» «Van-e szárcsa?» «Van bizony elég, mindenütt csikorognak.» «Hát bujár?» «Van az is, hanem a nádban káromkodnak meg csobognak» (Igy nevezik itt a bujár lubicskolását.)Beszéd közben felemlítem, hogy a madarakat vizsgálom olyanformán, mint a halakat a mi jeles természetbúvárunk Herman Ottó. «Ismerem, mikor itt járt, mutogattuk minden szerszámunkat, ő meg rajzolta.» Kérdezősködtem a madarak fészkei után. «Ott a rigyákban rengeteg balászmadár fészkel, soha se láttam együtt ennyit.» Reá akarván vezetni egyes madár népies nevére, kérdem, hogy a nagy halászmadarat hogy hívják másként? «Vizigalambnak mondjuk.» «Hát a kicsit?» «Kis halászmadár, de sörjének is mondtuk.» «Hát a parton tartózkodó sneífeket ?» (Ezek jó magyar kifejezése rendkívül érdekelt. mert még nem tudtam eredeti jó]magyar nevet hallani reájuk. «Mi csak sneffeknek hijjuk.»
