Vadász- és Versenylap 24. évfolyam, 1880

1880-04-22 / 17. szám

154 Föld" utolsó három számában gr. Keglevich 1.slván. E fontos közgazdasági ág fejlesztését értekező az eddigi rendszertől eltérőieg egészen más alapra kívánja fektetni. — Kiindulási alapja az értekezőnek, ugy látszik, főleg abban rejlik, hogy földmives tenyésztőinknél a kellő szakértelem általánosan megvan, s a csikókat igen gondosan és jól tartva nevelik fel. Eme, szerintünk teljesen téves és veszedelmes elvek kellő méltatását szaklapjainkra bizva, ezúttal a czikksorozatnak csak egy passzusára reflektálunk. Értekező ugyanis az állami lótenyész-intézetek vezetőjét a protekczió-osztogatás, a cbablonszerű működés — a jobbantudási viszketeg, s egyéb ilynemű vádakkal illeti. Az ország tudja, kiről szólnak e méltatlan vádak, Kozma Ferencz miniszteri tanácsosról, kit nem csak gazdaközönségünk, de az egész ország politikai pártkülönbség nélkül, a közügy fórumán működő férfiak egyik legjobbjaként ösmer, kinek kitűnő szakértelme általános elismerésben részesül, s a ki az emiitetthez hasonló vádakat bizony nem érdemli meg. Vajha gazdasági ágaink mindenikében oly kitűnő férfiút bírnánk, a minő az, a kit gr. Keglevich István igazságtalanul megtámad!" Ha már napi lapjaink is ily határozottan elitélik gr. Keglevich István ur támadását, élénken elképzelhetjük, sőt számos nyilatkozat után tudjuk is, mily visszatetszést és felháborodást okozott a támadás tenyésztőink körében. Legpreg nánsabb kifejezést nyer szakköreink felfogása Borsodmegye lótenyészbizottmányi elnökének nagyérdekii válaszában, melyet Debreczenből a lóvásártérről keltezve, már majdnem lapunk zártakor kaptunk, s imo itt rögtön közöljük. Merénylet országos lótenyésztésünk ellen, i. Az országos lótenyésztés életérdeke ellen súlyos merénylet követtetett el legközelébb. Az általunk olyannyira kedvelt, oly előszeretettel ápolt ügy érdeke késztet arra, hogy a merénylőt a tenyésztők közvéleményének esküdtszéke elé állitsuk! Elvállaljuk — bár hajlamainknak nem felel meg — a közvádló szerepét. A merénylet elkövetője: Gróf Keglevich István ő méltósága; szinhelye: a „Magyar Föld"; ideje: a folyó év hirhodt április havának 13 — 15-ik napja; a tett bűnügyi qualificatiója: nihilismus a lótenyésztés terén, vagyis minden létezőnek erőszakos felforgatására és szétrombolására irányzott szándék, oly forradalmi tervek életbeléptetése végett, melyek részben abstracte jók, de practice kivihetetlenek, részint pedig egyenesen károsak és roszak. Súlyosító körülmények: A merénylő magas társadalmi állása, szellemi képességei, az actió hevessége és kíméletlensége, s hogy a merénylet a hosszas sikertelen front támadás után már visszavonult ellenség táborát esetleg új oldaltámadásra bátoríthatná; azaz újra fegyvert — bár tompa fegyvert — adhatna mindazok kezébe, kik országos lótenyésztésünknek azért ellenségei, mert vagy hozzá nem értenek, vagy általa érdekelve nincsenek. Enyhitő körülmények: Bona fides, a mint azt még a közvádlónak is supponálni kötelessége; — a közügy előmozdítására irányzott törekvés, mely nem intentióiban, hanem csak meg nem fontolt következményeiben károsíthatná az ügyet; — felületes tájékozottság országos lótenyésztésünk általános elvi követelményei iránt, valamint teljes tájékozatlanság az ügy múltjának és jelenjének részletei iránt; végre főenyhitő körülménynek tekintjük a meggondolatlanság mellett azt, hogy a merényletnek illetékes tenyésztőink körében káros hatása azért nem lehet, mert az ügy épületére öntött petroleumos kanna tartalma spiritus és petroleum mellett erőseu — vÍzzel volt vegyitve. De félre az allegóriával! Tekintsük már most a dolgot kissé közelebbről, s vegyük bonczkés alá gróf Keglevich István úr ő méltósága által a „Magyar Föld" 85., 86, és 87-ik számaiban „Lótenyésztésünk" czime alatt megjelent czikksorozatot. Mi, kik mint tenyésztők már régebben particuláris szempontból, mint lótenyésztési bizottmányi elnökök és tagok pedig 12 év óta országos szemp mtból élénk figyelemmel kisérjük a lótenyésztés általános fejlődésének j egyes mozzanatait hazánkban; mi, kik a gondjainkra bizott tenyészvidékek területén a közbizalom által reánk ruházott feladatnál fogva ösmerjük a viszonyokat, s kiknek az időszakonként ismétlődő országos központi lótenyésztési értekezletek alkalmat nyújtottak az általános viszonyok alaposabb felösmerésére; mi talán mint egyszerű, de buzgó munkások szerénytelenség nélkül illetékeseknek tarthatjuk magunkat arra, hogy bármelyikünk tájékozottabban nyilatkozhassék országos lótenyésztésünk állapotáról és követelményeiről, mint azok, kik a tevékenység teréről elvonulva, eddig semmi életjelt nem adtak az országos lótenyésztés fejlesztése végett életbe léptetett szervezet körében; s kik passivitásukból egy pillanatra, kilépve kellő tájékozottság nélkül rögtönzött egyes fellépésükkel annyival inkább árthatnak az ügynek, ha — mint a jelen esetben: a tájékozatlan nagy közönséget félrevezetve, so u ve rain bir óként lépnek fel egyszerre ott, hol eddig még egyszerű munkások sem voltak! Azért tehát engedje meg a gróf úr, hogy mielőtt az országos lótenyésztés ügyére irányzott támadásaival foglalkozunk, előbb felvilágosítást nyujtsunk neki és a lótenyésztés állapotáról kellőleg nem tájékozott nagy közönségnek az iránt; hogyan álltunk e téren a múltban? hogyan állunk ma? és mily uton jutottunk a mai állapotra? Ha ezen fejtegetésünkben talán hoszszasabbak és unalmasabbak leszünk, mint tulajdonképen kedvünk volna, azért vonja felelősségre az olvasó ő méltóságát, a tisztelt grófot, ki a „Magyar Föld" három számában oly kevés logikai renddel értekezik, hogy értekezése fonalán el nem mehettünk, hanem kénytelenek vagyunk egy általános felvilágosító képét adni az ügynek, hogy abból a gróf úr, czikksorozatának egyes helytelen érveléseire nézve a tanúságot tételenként levonhassa. * * # A régen múltban az országszerte létezett latifundiumokon száguldó nagyúri ménesekben túlnyomóan talált keleti vér szolgáltatta a „magyar" és „erdélyi" nevezet alatt Európaszerte hires lovakat. Akkor ezen országszerte roppant számban létező kisebb-nagyobb földesúri ménesekből eredetileg a jó keleti vér, később a spanyol nápolyi és végre az angol vér által fejlesztve kitűnő lovak kerültek ki. Ellenben a földmives népnek, az akkori jobbágyságnak szekereiben és istállóiban többnyire oly elcsenevészedett apró lovak voltak találhatók, melyek szintén túlnyomóan keleti és tatár származásuknál fogva könnyű teherrel ugyan gyorsan és szivósan haladtak; de európai fogalmak szerint semminémű cultur-czélokra alkalmasak nem voltak, s igy sem katonai, sem rendes gazdasági, sem fényűzési használatra a külföld által egyáltalán igénybe nem vétettek. Nem volt tehát régebben semmi lóexportunk a külföldre, mely a földmives nép istálóiból került volna ki, hanem producált a számos földesúri ménes 1848-ig oly lovat, melyet úgy fényűzési czélokra jól megfizettek, mint hadseregünk részére kitűnő charge-lovul szivesen igénybe vettek. Az 1848-iki szabadságharcz alatt számtalan ménes elpusztult, s a mit a fegyverek harcza el nem vitt, azt elvitte többnyire a reá következő ötvenes évek életfentartási harcza, a bekövetkezett mezőgazdasági válság és fordulat, s a kor megváltozott igényei. Ez időben tehát nem volt meg még a i földmives nép kezében a mai igények szerinti i jó anyag, de nem volt meg már a hajdani földesúri ménesekből kikerülő sok régi jó ló se. i De hogy aránylag régebben is nem épen L túlságos nagy számban neveltettek Magyarorszá ' goneme „régi hires" jó lovak, azt legjobban mutatja ama körülmény: hogy saját hadseregünk lószükségletét (mely békeidőben évenként jelenleg 4000 lóra rúg, akkor pedig sokkal kevesebb volt) sem tudta a belföldről fedezni, hanem folyton a külföldre, Bessarabiára, Moldvára, sőt nyugati Európára is volt utalva, nemcsak az ötvenes években, hanem a forradalom előtti időkb n is. Hogyan állunkezzel szemben ma? Hadseregünk egy évtiznd óta egyetlen egy külföldi lovat sem vett, sőt idegen hadseregek részére Francziaországba, Hollandiába, Olaszországba s legutóbb Angliába is évenként számos reinondát exportálunk. Azonkivül számos bel- és külföldi lókereskedő járja be folyton az országot és visz ki külföldi használatra lovakat. A statistikai kimutatások szerint 1868-ban importáltatott hozzánk majdnem fél milló forint értékű ló, és exportáltatott 3500 ló 750,000 frt értékben. Ma az import még kevesebb mint volt akkor, az export pedig évenként 20—25 ezer darabra rúg, s behoz az országnak külföldről évenként mintegy 7 millió forintot! S ez a lókivitel emelkedik egy évtized óta folytonosan és arithmetikai progressióban évről-évre, mi azt mutatja, hogy az országban maradó jó anyag száma az óriási export daczára nem fogyatkozó, hanem folyton növekedő félben van. Tehát ama jobb kanczák, melyekkel a földmives nép fuvaroz, gazdasági munkáját végzi, s igy utánuk dolog közben jó áron el adható csikót nevel, folytonosan javulnak és szaporodnak, mert különben nem szaporodhatnék a lókivitel. Igaz, bogy a szabadon járó nagy ménesek kora letűnt, mert ezek többé ki nem fizethetik magukat, s csak gazdag emberek birtokain képviselhetnek ma már voluptuaris értéket. De épen az a nagy szerencsénk, hogy az országos lótenyésztés alapja átment a szabad legelőkről a birtokos osztály s a földmives nép istállóiba ós aklaiba, hol a kanczák dolgozva nevelnek oly csikót, mely átlag 2—300 forinttal értékesíthető a külföldi élénk kereslet folytán; de számos esetben jó mén használata és jó felnevelés mellett 4 — 5, sőt némelykor 800 forinton is elkél a vásáron. S a mi fő: általánosan több a tömeg földmives népünk lovaiban, mint az előtt. Erősebb csontokat, tömöttebb alkatot találunk ma már nem ritkán a vidéki vásárokon, mit az előtt ugyancsak elvétve láthattunk. A ki gyakran megfordúl a nép között, s az ország különböző vidéki vásárain, a ki elfogulatlanul vizsgálja lótenyésztésünk [állapotát, az bizonyára olyannak találandja, minőnek itt röviden jeleztük. Nem mondjuk, hogy minden már legjobban úgy van, a bogy van, sőt ellenkezőleg igen jól tudjuk, hogy első sorban a kellő számú jó mének hiánya, második sorban a hiányzó szakértelem és főleg a rosz tartás és felnevelés — rákfenéjét képezik országos lótenyésztésünknek, s hogy e bajokon segíteni kell; de egész általánosságban a megczáfoltatás legkisebb veszélye nélkül bátran állithatjuk, miszerint országos lótenyésztésünk, különösen az utolsó évtized alatt óriási haladást tett, s hogy mai állapota minden hiányaival és hibáival együtt a múlthoz képest oly örvendetes képet mutat, melyet bármely más gazdasági ágban hiába keresünk. * * * Nézzük most már a harmadik felvetett kérdést: mily uton s mily eszközökkel jutott országos lótenyésztésünk a fejlettség eme fokára? Hogy amúgy is hoszúra nyúló értekezésünk keretén túl ne menjünk, nem szólunk az 1848-ik átalakulás előtti befolyásokról; nem a mult században az osztrák kormány által behozott csekélyszámú nápolyi és spanyol ménekről; nem az ország több buzgó főura által, később a jobbágyok rendelkezésére bo-