Vadász- és Versenylap 24. évfolyam, 1880

1880-04-22 / 17. szám

ÁPRILIS 15. 1880. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. 155 csájtott arabs, angol és más származású jobb apalovak befolyásáról; nem foglalkozhatunk a régi községi csődörök rendszerével vagyis inkább rendszertelenségével, nem említhetjük bővebben fel az egyes megyékben rövid időre fellángolt buzgóságot és tevékenységet a lótenyésztés parlag mezején ; nincs terünk például a somogymegyei mozgalmakról, melyeket a lótenyésztés üdvére már a harminczas és negyvenes években egy Czindery, egy Fechtig, egy Feszt etich egy Somsich lánglelke mulóan meginditott; mindezektől eltekintve most csak azon befolyásokról kívánunk még néhány szót szólani, melyek az ötvenes évek óta s különösen az utolsó évtized alatt érvényesültek országos lótenyésztésünk terén. Jó minőségű községi mének tartása soha sem volt az országban szokásos; igy az ötvenes évek gazdasági átalakulása is azok nélkül találta a legtöbb községet; mert legtöbb helyen a falu kancza-m mesében legeltek s legelnek igen sok helyen még ma is az 1—2 éves idétlen méncsikók, a legtöbb esetben szintén hibás és alkalmatlan községi csődörökkel együtt; s megkönnyitik ez utóbbiaknak úgyis terhes feladatát, mert sok községi ménesben 100—200 és több kancza is esett és esik egy felnőtt ménre. Magánosok pedig nem adták és többnyire még most sem adhatják magukat az apaló tartásra, mert ez mindig jelentékeny biztos vesztességgel járó vállalat volt, s az ma is. Ten yész tőink túlnyomó része ugyanis nem tudja megbecsülni a jó apaló értékét, s rendszerint vagy egy idétlen méncsikóval, vagy a rosz községi csődörrel hágatja ingyen, vagy egy véka zabért — , egy iteze pálinkáért — 25 garasért — gyakran értékesebb kanczáit is; vagy pedig ha már be is látja a jó csődör értékét, 2—3 forintnál többet fedeztetési dijként nem fizet; s inkább lemond a jó csődörről. Ritka kivétel az előhaladtabb tenyésztéssel biró vidékeken, hol már 4—500 forintért adják el a jó apától származott egyes sikerültebb csikaikat a földmives tenyésztők, hogy az 5—10 forint fedeztetési dijat sem sokalják. Általánosan azonban 3 forintra lehet tenni a fedeztetési dij azon átlagát, melyen felül a földmives tenyésztő nem megy. Hogy lehessen már most vállalkozó az országban, ki közhasználatra tartson apalovat? Hiszen a legjobb esetben 100— 150 forintot vehet be egy év alatt fedeztetési dijakban egy mén után, melyben ha jó, legalább 6 — 800 forint tőkéje fekszik, s melynek évi tartása legalább 200 forintba kerül, ha külöiv embert nem is tart mellette. A privat-industria tehetlensége létoka tehát az állami lótenyész-intézeteknek, honnan a jó apalovak átlag 2 —3 forint fedeztetési dij mellett bocsáttatnak a tenyésztők rendelkezésére. * * * Az állami lótenyész-intézetek alapítása Magyarországon már a mult évszázad utolsóelőtti tizedében kezdetett meg. Megalapittatott akkor a mezőhegyesi és bábolnai ménes a katonai kormányzat által — katonai czélokra. A kisbéri ménes ugyancsak a hadügyminisztérium által, de már inkább közgazdasági feladattal 1854-ben, a fogarasi hegyi ménes pedig tisztán közgazdasági rendeltetéssel csak 1874-ben alapíttatott a magyar földmivelésügyi minisztérium által. Azt azonban jól tudjuk, hogy nem az álladalmi ménesek, hanem a méntelepek intézménye az, mely közvetlenül az országos lótenyésztés fejlesztésére hat. Mert hiszen megvolt már a mult század óta a két nagy állami ménes Magyarországon, de az azokban nevelt jó mének 9/,

0 ed részét a Bécs által protegált örökös tartományok méntelepeibe vitték — Ausztriába — CsebMorvaországba stb. Nálunk Magyarországon csak az ötvenes években szervezték emlitésre méltó mérvben az állami méntelepeket. S ez időtől kezdve 1868-ig, vagyis addig, mig egy szerencsés állami alakulás következtében a magyar földmivelésügyi minisztérium kezelése alá kerültek lótenyész-intézeteink, többnyire csak a gyengébb, értéktelenebb mének kerültek Mezőhegyes, Kisbér és Bábolnáról, az osztrák radautzi ós piberi állam ménesekből ide sorolt szintén gyengébb ménekkel együtt, a magyarországi fedeztetési állomásokra; mig a radautzi és piberi ménesben nevelt jobb inének a kitűnő termetesebb mezőhegyesi Noniusokkal, Gidranokkal, Furiosokkal, Majestosokkal, valamint a kisbéri termetesebb angol félvér ménekkel együtt tovább is évről-évre az austriai tartományokba vándoroltak. Nagy hátránya volt továbbá az azelőtti katonai kezelésnek az államménesekben azon körülmény, hogy a fajtisztaság előmozdítására nem volt kitűzött ezé), gyakran a legheterogenebb vérkeresztezések kisérel tettek meg, melyeknek ivadékai az országos tenyésztésre előnyös hatást természetesen nem gyakorolhattak. Ennél még károsabb befolyással volt azonban a katonai lótenyész-intézetek sikeres működésére azon cbinai fal, mely az összes intézetek körül katonai ridegséggel vonva, minden érintkezést a tenyésztő közönséggel lehetetlenné tett, az intézményt nagy mérvben népszerűtlenitette s az Ugy körébe tartozó összes intézkedéseket tisztán és egyedül a vezénylő katonai egyének gyakran változó személyes felfogásától, korlátlan parancsától s gyakran következetlen szeszélyétől tette függővé. A nemzet s a tenyésztő közönség az akkori viszonyoknak megfelelőleg, sokszor igazságtalanul, nem sajátjának, nem anyagi jóléte egyik tényezőjének, hanem testébe fúródott idegen éknek tekintette a katonai igazgatás alatt állott állami lótenyész-intézeteket, s oly leküzdhetlen ellenszenvvel viseltetett az intézmény iránt, bogy a katonai vezénylő köröknek gyakran legüdvösebb intentiói sem teremhettek kellő gyümölcsöt; sőt annyira ment az igazolhatlan ellenszenv, bogy a kevés fedeztetési állomáson eleintén még díjtalanul rendelkezésre bocsátott csekélyebb ménlétszám is alig használtatott ki a tenyésztők által. Igy állt a dolog, midőn 1868-ban a magyar kormány felhasználta a ritka szerencsésen kínálkozó esélyeket arra, bogy a Magyarországon létező állami méneseket és méntelepeket az osztrák kormánynyal és a hadügyminisztériummal folytatott erős harcz után a status quo alapján átvehette, s azon időtől kezdve a magyar állami ménesek egy sarja sem vitetett többé ki Ausztriába, hanem a magyarországi lótenyésztés emelésére használtatott fel azóta kizárólag azon kitiinő anyag, melv Magyarországot már egy évszázad óta megillette volna. Az országos lótenyésztési ügyek élére Kozma Ferencz miniszteri tanácsos állíttatott, ki 12 év óta a változó miniszterek mellett állandóan, következetesen, erélyesen, sok szerencsével, de még több érdemmel oda fejlesztette az állami lótenyész-intézeteket s általuk közvetve az országos lótenyésztést, hol az ma áll. — Mfiy uton, mily eszközökkel? Erről röviden szólhatunk, mert hiszen ez az utolsó 12 év története, mely mindazoknak még élénken emlékezetében áll, kik az országos lótenyésztés ügye iránt lelkesedtünk, s e férfiú felhívására körülette csoportosulva, egy évtized óta munkatársai valánk. * * * Az intézetek átvétele után először is leromboltatott azon chinai fal, mely azokat a nemzettől s a tenyésztő közönségtől elválasztotta. „Suaviter i-n modo, fortiter in re" ez volt a jelszó, melynek alapján az intézetek eredeti rendeltetésüknek, a közgazdasági feladatnak visszaadattak. A pontosabb és olcsóbb katonai kezelés megtartatott ugyan, de polgári igazgatás alatt, s a kezelő közegeknél a fent idézett jelszó következetes alkalmazása folytán meggyökerezett azon tudat, hogy ők nem exclusive katooák, hanem az országos lótenyésztés ügyének közegei, kik a polgári hatóságokkal s magával a tenyésztő közönséggel testvériesen kezet fogva teljes odaadással kötelesek a közös czél felé törekedni. E feladatot az egész kar többsége a vezető egyén tapintatos erélye folytán csakhamar átértette, a ki át nem értette, vagy átérteni vonakodott, eltávolíttatott, s a megürült helyeket magyar honpolgárok foglalták el, miután azóta csakis ilyenek vétethettek fei a lótenyész-intézetek tisztikarába. Másrészt azonban az országnak arra hivatott polgári köreiben is, a tenyésztő közönségnél hatalmasan érvényre jutott az ügyet vezénylő férfi szakavatott erélyes és tapintatos működésének befolyása. Nem egyoldalúan, a miniszterialis bureau zöld asztalától, vagy csakis a törvényhozásnak szakdolgokban nem mindig elegendő ellenőrzése mellett intéztettek országos lótenyésztésünk ügyei, hanem magának a. tenyésztő közönségnek kezére bízatott azoknak sorsa. Mindjárt az első évben u. i. az ügyünk ii'ánt oly nagy érdemű és felejthetlen báró Wenckbeim Béla elnöklete alatt megalahittatott legkiválóbb tenyésztőink köréből az országos központi lótenyész-bízottmány, melynek tanácskozása alá terjesztetett előlegesen minden nagyobb horderejű intézkedés, s mely minden évben tárgyalta a mult eredményeit s a jövő programmját. Megalakittattak továbbá minden egyes vármegyébe szabad választás utján a vidéki lótenyész-bizottmányok, melyek a specialis vidéki érdekek képviselése végett szervezve, a fed. állomások alakitása, az oda rendelendő mének kiválasztása, a lóteny. jutalom-dijosztások megállapítása, a tenyésztő közönség felvilágosítása, a szakismeretek terjesztése, az alkalmas magán mének kijelölése, s minden egyéb jelentékenyebb intézkedés körül mérvadó, s mindig szives kész akarattal találkozó javaslataikkal folyhattak és folytak is be országos lótenyésztésünk sorsára. Az összes lótenyész-bizotmányok képviselői a központi bizottmány tagjaival egyetemben több izben országos értekezletre hivattak össze, s igy az országos lótenyésztés ügyeit erőteljesen és egységesen kormányzó szakavatott kéz mindig a tenyésztő közönség óhajainak és javaslatainak szilárd alapjára támaszkodva, biztosan vezethesse a gyeplüt. Ily vezetés mellett évről-évre jobban felébredt a tenyésztő közönség érdekeltsége, megszűnt az előitélet és ellenszenv, sőt mindig rokonszenvesebb érzéssel sajátjuknak, anyagi jólétük egyik hathatós emeltyűjének tekintették s használták fel az állami lótenyész-intézeteket. Az állami ménesek osztályozásánál minden évben megjelent több lótenyész-bizottmány több képviselője, tájékozást nyújtván és nyervén ott a helyszínén. Soha jótanács vissza nem utasíttatott, soha méltányosan teljesíthető kivánság teljesittetlenül nem maradt. S mindez történt szigorú lelkiismeretességgel és kérlelhetlen részre haj latlansággal. „Suaviter in modo, fortiter in re" volt itt is a jelszó. Az ügy ellenségei, fent és lent, lassan-lassan meggyőzettek, megnyerettek, ha kellett: erélyesen visszaverettek, de soha sértően meg nem sebeztettek. Voltak 8—10 év előtt oly irányú támadások, melyek a lóteny. intézetek felosztását, a katonai kezelés megszüntetését, a ménes-birtokok bérbeadását, a bábolnai arabs vér feloszlatását, a kisbéri telivér-tenyésztés megszüntetését és sok egyéb *