Vadász- és Versenylap 23. évfolyam, 1879

1879-01-23 / 4. szám

JANÜÁR 23. 1879. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. 27 cserék, tapasztalások és kutatások által eddig már megállapított igazságot tisztelt olvasóival megismertessem. Engedelmet kérek arra, hogy itt először is meghatározzuk mi az az infectió, t. i. mi tenyésztők mit értünk ezen kifejezés alatt ? Hogy mikor és ki által az nem tudatik, de már régebben sokaknál elterjedt azon nézet, hogy a nőstény állat egész szervezetére az első párzás kiválóan jellegző befolyást gyakorol, azaz azt inficiálja oly módon, hogy a későbbi utódok, habár más apától származnának is, mindig az első izben párzott apa állat testalakját és tulajdonait több kevésbbé birtokolni fogják, s igy a nőstény állat első párzáea, erre mint anya állatra, egész élete alatt kiterjedő befolyással bir. Az ilynemű infectió elmélete már elhangzani kezdett, de egy eset fordult elő, mely mint ezen theoria fényes bizonyítéka ismertetve lett. Alig létezett tenyésztő ki Morton gróf kanczájának hirét ne hallotta volna, mely esetet az angol tenyésztőkkel Hammilton Smith, segítségül véve Agasse képeit, teijedelmesen megismertette. Később mint második esetet Sir Gore Ouseley kanczáját hozták föl ez elmélet erősítésére. De nem csak Angliában hanem másutt is foglalkoztak ezen kérdéssel.' A continensen kerültek francziák, németek, de hazánkfiai közül is egy kettő, kik az infectió elvét vitatták, és a vita jogosultsága nagy tápot nyert az által, hogy a tudomány emberei, nevezetesen Darwin Károly és Metzger foglalkoztak ezen kérdéssel, sőt Mahnke egy dolgozatot közölt később, melyben élettanilag az infectiot megmagyarázni törekszik, és azt az első párzáskor a nőállat petefészkébe hatolt és ott vissza maradt ondószálacskákuak (Zoo-spermata) tulajdonítja. Ez okozta, hogy ezen elmélet felett nem tértek a tenyésztők a napirendre, hogy most is kerülnek egyesek, kik idézvén a fent elsorolt eseteket, szót emelnek mellette. Es ez utóbbi esetek eredményezték, hogy ugy a tudomány emberei, mint ez irányban is kellően fegyverzett tenyésztők az infectió theoriával foglalkoztak, hogy azt kellő világításba helyezve s azon elmélet értékét vagy értéktelenségét megállapítván, az ügynek használhassanak, és a kezdő tenyésztőnek e tekintetben is a helyes utat megmutassák. A tudományos buvárlat támaszkodva a gyakorlati észleletre ezen kérdésbe avatkozott, és meglehetős kíméletlen kézzel tépetett széjjel azon fátyol, melybe az igazság képe sokak által takarva volt. Weckerlin, ki dolgozatai által a németországi állattenyésztés fejlődésének nagy hasznára volt, az állattenyésztésről irt munkájában szintén foglalkozott ezen kérdéssel, de mind annak daczára, hogy az ö idejében ezen elméletnek még a legtöbb szószólói voltak, ezek táborába nem állott, hanem tartózkodóan kétkedve, inkább csak felemiitette ezen elmélet létezését. A későbbi tudományosan képezett szakemberek látván, hogy az infectió újból kisérteni kezd, munkálataikban nem mellőzték ezen kérdést, nem siklottak el felette, hanem azzal behatóan foglalkoztak. Hever, Nathusius, Settegast e kérdés gyakorlati oldalát tisztázták, az élettan munkásai pedig nem is direct vonatkozással, hanem általános buvárlataikkal bebizonyittották, hogy Mahnke állításai teljesen a légből kapottak ; de megmutatták azt is, hogy nevezett az illető szervek élettani működését nem ismeri, azok szövettanát sem tudja, és igy nem csoda, hogy egy ilyen alapjában hamis és téveszméket szülő hypothesisba belé lovagolta magát. Ezek előre bocsájtása után már azt hiszem ideje lesz, hogy »ad rem« menjünk, azaz, hogy bonczkés alá vegyük azon eseteket, melyek mint az infectió mellett szólók átalánosan emlittetnek. Az első és legismertebb Morton gróf kanczájáé. Ezen keleti eredetű ló először egy Quagga (tehát nem Zebra) ménnel fedeztetett és ettől csikót ellett, melyen a faje-legy alkat (Bastard) igen kifejlődötten volt látható. Ezen első párzás után a kancza arab ló-mén által födözve, Morton grófnál még többször ellett, és az ezen későbbi párzásokból eredt csikók, mint ezt máig meglevő képeik mutatják, teljesen a keleti fajtájú ló alkatával birtak, csak hogy sötét színezet látszott a lábakon, szijjalt hátuak voltak és a lapoczkákat sötétebb szőr fedte. Most ha mindent félre téve higgadtan szemügyre vesszük ezen esetet, a vélt infectió befolyása alatt ellett csikóknál semmi más eltérést nem találunk, mint a szijjalt hátat, a homályt a lapoczkákon és a sötétebben színezett lábvégeket; kérdjük az elfogulatlan szakértő olvasót : váljon keleti eredetű lónál — ha a csikó különben morphologiailag semmi eltérést sem mutat — ezen csekély szinváltozat infectiónak vehetö-e ? Kérdjük : ha egy pirospej szinü Favory ménnek egy megypejszinü Pluto kanczától ellett sötét egérszőrü vagy fakó, szijjalt hátú, sötétlábu csikóját látja : ezt valami szamár csődör infectiójának vagy pedig egyszerűen az attavismusnak, a visszaiitésnek fogja-e fölróni? En meg vagyok győződve, hogy a practikus olvasó ily esetben nem fog a hiedelmek ködében keresgélni, hanem felütvén (ha van) a törzskönyvet, a vissza ütés okozóját valami egérszőrü vagy fakó ősben föl fogja találni. Morton gróf oly nagyon és sokszor emlegetett kanczájánál is ezt lett volna legjobb tenni, t. i. kutatni az ősöket, és azt hiszszük a csodásnak vélt tünemény igen egyszerű magyarázatra talált volna. A második idéztetni szokott eset a Sir Gore Ouseley kanczájáé. Sir Gore követ volt a perzsa udvarnál, hol állítólag szintén inficiált kanczája, tökéletesen megegyezőleg Morton gróf kanczájával, két—a már leirt módon színezett, különben teljesen az arab ló külemével biró csikót ellett. Tisztelettel megjegyezzük, hogy ez nem egy második, hanem még mindig az első eset, mert mint Darwin 1821-ben kimutatta, gróf Morton kanczája, mely a maga ártatlanságában oly sok rcsznak okozója, Ouseley birtokába ment át és utánna Perzsiába elküldetett. Megengedi tehát a tisztelt olvasó, hogy ezen másodiknak nevezett eset taglalásába nem bocsájtkozunk. Egy harmadik, azaz, hogy helyesebben második eset gyanánt egy történet idéztetik, mely egy »vadász« ember által kutyájáról elmondatott. Ezen utóbbi történet fölmelegítve és bizonyos lével leöntve, utóbb egy német lapban tálaltatott fel ; beszéltek róla nálunk is, azért reflektálunk reá. Csakugyan csodáljuk, hogy az infectió támogatására ilyen eset is idézhető. Ennek ismertetésénél elmondatik előlegesen, hogy egyátalján ebeknél mily nehéz — tisztavérü állatot nyerni, mi meglehetősen naiv vallomás akkor, mikor az infectióra akarunk példát idézni ; de még naivabb példának a settert választani, mely határozottan (mint »Leonfeldi«) nem tiszta eredetű. Ha jól emlékszem, a setterrel való eset Thompson ur kutyájával történt ; és nevezett beszéli, hogy kutyái gyakran ellettek fehér és vörös kölykeket, de ezeket ő selejtelte, és sikerült ebeit szin tekintetében kiegyenlíteni, ugy hogy idővel csak vörös setterjei voltak. Tehát ezt méltóztassék figyelemre méltatni : maga a tulajdonos elismeri, hogy tarka színezet kutyáinál eredetileg is előfordult. Mikor azonban már csupa veres szinü kölykeket ellettek setterjei, akkor történt tévedésből vagy gondatlanságból a veres setter párzása egy fehérrel. Az ezen párzásból eredett kölykek megsemmisíttettek, de ime csoda, azaz hogy infectió : a következő — a tulajdonos inasának állítása szerint (?) tiszta veres kannal való — párzásból eredt kölykek közt ismét tarkák vannak. Ezen esetnél szerény nézetünk szerint megint két magyarázat lehető ; vagy ismét álomba merültünk, melyből minket a vadpulykák kiáltása ébresztett föl, jelezve a hajnal pirkadását. A nap ép oly szépnek Ígérkezett, a minő az éj volt. A szürke ég, mely még minden ékkövével ragyogott, kelet felé már bibor szint kezdett váltani s a párázatban fürdő Prairie fölött, mint valamely tengerből bukkanva ki, emelkedett a nap, aranyos pompájában. Lassankint elgőzölögtek a ködfátyolzatok, gyémántcsöppekké alakulva át ; a virág kelyhei nyiladoztak s az egész természeten mintha egy a mindenhatóhoz intézett hála-himnusz rezgett volna át. A dúsan jelentkezett reggharmat annyira átáztatott, hogy szarvasbőr-ruháimat le kellett vetnem s a füstölgő tűznél száritanom, nehogy öszszehuzódjanak. Aztán a reggelizés következett. Készítettem magamnak fekete kávét s jól megsózott, borsozott pulykamellet vontam nyársra, Étkezésemet végezve, »Tom« kíséretében, kezemben a kantárral oda mentem »Cézár«-hoz. Derék ménem ott legelt a nedves füvön, a mi öt azonban nem gátolta abban, hogy felém ne forduljon s fejét engedelmesen oda ne tartsa a kantár felé. Óvatosságból, arra az esetre, ha este ugyané helyre térnék vissza éji szállásra, egy magnoliaágra felfüggesztém a pulyka-maradványt és egy az előtt való nap elejtett szarvasnak a ezombját. Látható ebből, hogy én jól elláttam magamat élelemmel s a különböző állomásokon egész élelmi raktárakkal rendelkeztem. Szándékom volt a hegységeken bölényre vadászni, melyet ott gyakran sokkal könnyebben meg lehetett lóval, kutyával közelíteni s nem is volt oly fárasztó vállalkozás, mint a sikon üldözve ez állatokat. Lassan haladtam odább a bokrok és a prairie közt, midőn figyelmemet tompa, gyorsan közeledő nesz vonta volna magára. Néhány másodpercz múlva egy bölényt láttam villámgyorsan, tajtékba boritottan elrohanni s utána egy comancho-indiánt, pompás vörös-deres ménen, mely ugy száguldott, mintha szárnya lett volna. Az indián, nyilát már a vadra irányozván, határozott előnyben állt velem szemben a támadásban. Helyzetének ez előnyét kizsákmányolni iparkodott, rám irányozta nyilát, mely derékövemen, bőrkabátomon áthatolva jobb mellembe fúródott. Két-három másik nyil csak a fülem mellett sivított el. A mellembe hatolt nyilat kirántani, a revolvert kezembe ragadni s lovamat megsarkantyúzni, pillanat müve volt. Néhány szökkenéssel mintegy busz lépésnyire megközelitettem a sivatag fiát, midőn ez, hirtelen megfordulva, futásban keresett menekülést. Mint a szél vágtatott a két nemes állat, alig érintve lábaikkal a talajt. A vörös-deres érezni látszott, hogy itt egy élet forog kérdésben, mig Cézár osztozni látszott dühömben. Azonban sarkantyúm által folyvást ösztönöztetve, inkább szökdécselve semmint futva, haladt előre. Az első angol mértföldnél az indián lova körülbelől ötven lépésnyi távközt nyert. De a második mértföldnél már szűkebb lett a tér köztünk, daczára hogy az indián szándékosan a legjáratlanabb helyeket, vízmosásokat, szakadásokat sat., választott, hol a legkisebb botlás életveszélylyel fenyegetett. Jól hallottam a derest hörögni, mig Cézárom fejét és farkát magasan tartotta. Szédületes, őrült vágtatás volt ez. Végre mintegy 30 lépésnyire ellenségemtől, bal felé hajolva, hogy csak a lovast találjam, elsütöttem revolveremet. Az indián a jobb oldalra hajolt lován, mint a clownok, a ballábbal a ló hátába kapaszkodva, hogy a lövéstől fedve legyen. A deres, mely nem volt többé annyira zaklatva, mérsékelte futását, úgyhogy megközelíthettem. De egyszerre újra a lóhátán termett az indián s kézzel, kiáltozással ösztönözte az állatot gyorsabb futásra. Mindig magasan czélozva, hogy a lovat meg ne sértsem, újra lőttem s ismét elhibáztam a czélt. Igy vágtattunk csaknem egymás mellett, mig egy széles mélységhez érkeztünk, melyet az indián lova nem volt képes átug'rani. Gyorsan balra forditá tehát lovát, miközben egy nyilveszszőt igyekezett kezeügyébe ejteni. *