Vadász- és Versenylap 23. évfolyam, 1879

1879-07-24 / 30. szám

VADÁSZ- F.S VERSENY-LAP. 253 Az erdész találkozása munka közben a vadakkal. A mult napokban az Esterházy herczegi lakompaki uradalom erdőségeit járván be, a csávái vágásban szép csapat fiirj-nagyságu fogoly repült föl előttünk. Sokáig gyönyörködünk a fogolycsirkék fürgeségén, s az anya ravaszkodó röpködésén, melylyel minket fiaitól elcsalni igyekezett; s a foglyokról és per associationem idearum a rókákról folyt a beszéd. »Lesz fogoly« monda az erdész, ele később mint rendesen, mert az első kelést elrontotta a rosz időjárás. Azután következő két érdekes kalandját beszélte el. * * * »A mult héten a mint a vágáson keresztül mennék, fogoly röpködés üti meg füleimet. Első pillanatban azt vélem, tőlem ijedt meg ; de a hang távolabról jött. Itt más bajnak kell lenni, moDdám magamban, és fegyveremet kézbe fogva, lassan lopództam bokor által födve a hang felé. S nagyon jól tettem, hogy kíváncsiságomnak engedtem. A róka fogdosta az apró csirkéket. Rágyújtottam ; s a mint fölemelném a földről, 6, mond hat apró fogoly csirke hullott ki a szájából.« * * * »Néhány nappal ezen esemény előtt azonban még érdekesebb jelenetnek valék tanúja, folytatá az indignátioés megérdemlett büntetés fölötti örömünk elmultával beszédét. »Haza felé igyekeztem az erdőről, amint előttem süldő nyul [szökik ki az útra és lc ül. Nagyon pihegett szegény, látni való volt, hogy valami üldözi. Vigyázva levettem puskámat, de észrevett és visszaugrott a sünibe. Vártam egy darabig, [de hiába. Boszusan folytattam utamat, hogy a rókát nem volt szerencsém megpillantani, de a fegyvert kezemben tartottam, hátha mégis Es ime, alig mentem száz lépést, a süldő újra kiszökött nem messze tőlem az útra. Szerencsére nem vett észre. Igen meg kellett hajtva lennie, mert erősen pihegett. Néhány másodpercz múlva folytatta útját. No most mindjárt itt lesz a róka, gondoláin és csupa szem-fül valék. De ki irja le meglepetésemet, mikor a várt koma helyett megjelenik egy nemes nyest. Teljes biztossággal és egész kényelemmel haladt prédája után. Nagyon biztos lehetett benne, hogy el nem szalasztja. No de az egyszer ő lett a préda ; a zsidó nagyon kevesett adott a bőreért. Télen értékesebb lenne az ily találkozás !« * * * Mikor Lakompakon az erdömesternek elbeszéltük e két kalandot, az utóbbi kapcsában ö pár év előtti esetét beszélte el, hol szintén nyest, de az apróbbak közül való, a menyét, vitte a főszerepet. »Kaszáltak a szt. Mártoni uradalmi réten, s egyszerre csak a munkások kezdenek kiabálni : »nyúl! nyúl! nyúl!« Es ismét: »a menyét hajtja, verjük agyon !« Oda futok : a nyúl elmenekült, a menyét pedig a rét közepén álló bokorba bujt. Elküldtem a munkásokat s egy darabig várván, az egéi-czinczogást kezdettem utánozni. És ime, a menyét valószínűleg igen éhes lévén, ki is lopódzik a bokorból felém. Persze hogy nem messze mehetett és nem űzött többé nyulat.« * * * Folytatván az erdő bejárását, a ládzséri várat is meglátogattuk, s a nagyszerű rom alatti fenyvesben az öreg főerdömester egyszer csak megáll s igy szóll : az 1829—30-idki télen igen nagy hó volt, s a Fertő nádasaiból farkasok vetődtek ide. Én akkor segéd voltam itt, s ez a rész volt bejárásra rám bizva. Roppant nagy volt a hó, alig lehetett benne járni. Ezen az uton azonban keskeny csapás volt, melyet a vágásba járó favágók tapostak. A csapáson indultam én is, a midőn a hegy felöl rajta keresztül vezető nyomokat veszek észre : őz és farkas nyomok voltak. Gyűlölt vadászok jártak itt. Utána jártam, milyen volt a vadászat eredménye. Végre meg is találtam a helyet, a hol a szegény özet elfogták. De nem volt véres a hely ; nem itt tartották meg a lakomát, hanem elvitték magukkal. Föl a hegynek vonszolták vagy 4—5 száz lépésnyire, (jó meredek hegy volt, nyáron is fáradságos megmászni) s ott is csak a tüdejét szivét ették meg, s a vérét itták ki, s aztán ott hagyták. Ugy feküdt ott a szegény állat, gyenge villás bak, mint mikor a vadász felbontja, csakhogy rosz volt a kése hozzá, nem vágott, inkább szakgatta. Zsinegre kötöttem, s elvonszoltam a faragókig; azok közül egyik bevitte a főerdészhez. A mint bejevök a házba, mondtam az asszonynak : na most az egyszer mégis eszünk őz sültet. De nem ugy lett ám; a föerdész a mint meglátta, mily »Kunstgerecht« bontották föl a farkasok, azt mondja : hisz ezt be lehet liferálni ! Be is liferálta a főhivatalhoz, és nekünk — koppant. Nem lett őz pecsenye.« »Azon a télen a farkasok egész őz állományunkat tönkre tették, csak itt a vár alatt vagy 200 holdnyi téren tavaszszal 15 helyet találtunk, a hol a farkasok őzet téptek össze. Több év telt bele mig ki tudtuk pusztítani őket.« Kőszeg 18 79 julius 15-én. Illés Nándor, erdő felügyelő. Vadászképek Erdélyből. Erdélyországról, s az ott tartatni szokott nagy vadászatokról — duvadra, u. m. medvére, farkasra, hiúzva vadmacskára sat., — sokat mesélnek. A mint valamennyi Afrikában utazó egyéntől megvárjuk, hogy oroszlánt látott — esetleg lőtt légyen, ép ugy ama hiedelemben vagyuuk, hogy a ki Erdélyben volt, lehetetlen hogy medvét vagy farkast ne látott volna. Igy aztán megtörténik, hogy némely — különben nagyon is jámbor utas, a kérdezősködések kereszttüzébe véve, észbe kap, hogy hiszen ő hatalmas vadász is lehetett volna, s mint ilyen tüntetve magát föl, oly kalandokat tálal hallgatói elé, hogy ezek azt hiszik, hősük bunkóval vert a farkasok közé. Majd néhány jelentékeny pillantás szőrmés bekecsére, azt a gondolatot kezdi fölébreszteni, vájjon emez értékes ruhadarabnak is, nincs-e valami köze a kérkedő nimródi hőstetteihez ? — Persze a valódi vadász már magából az előadásból átlátja, hogy az egész csak hiu dicsekvés. A ki a városokat és a csinált országutakat soha el nem hagyja, ott is ép oly keveset láthat a medve- és farkasféle vadból, mint a Cap-városban avagy Algírban oroszlánt. A medve és farkasvadászathoz, nagy és ernyedetlen vadászszenvedély szükséges, hogy elvégre, sok sikertelen törődés után, eredményre lehessen jutni, — egyébiránt itt is, mint mindeuDél az életben, a sors szeszélye kétségtelenül szerepet játszik. Ez azonban nem riasztja el a valódi vadászt, s habár számtalanszor meghiúsultak is reményei, egyre oda törekszik, hogy ujabb kísérlettel s kitartással a szeszélyes Fortuna asszonyt meghódíthassa. — Oly vadászat, melyben nem minden pápaszemes hämoi boidárius vehet részt, — megvallom — leginkább ínyemre van. Jóllehet Erdélyben még nagyrészben őserdöségek vannak, mindazáltal elég alkalom nyilik a kisebb vadakra való vadászatra is. Első helyen említem itt az őszi erdei szalonkavadászatot. Minden összemüködik itt e vadászatnak mentül kellemesebbé tételére. Pompás tájkép, öszszel kivétel nélkül szép idő, elegendő számú erdei szalonka, — úgyhogy hetekig sikeres vadászatra számithatunk. — Fürj, sárszalonka, vadrueza szintén találhatók a lapályos helyeken. Fürjek augusztus és szeptember hónapokban ezrével jelentkeznek. — Nyul és fogoly már gyérebben képviselvék, mi könnyen megérthető, ha látjuk a mindenféle ragadozó madarat, melyek hasonlóan a cserkésző vadászhoz, folyvást zsákmány után látnak, föl s alá röpdesve a szántóföldeken. Különösen szeptemberben jelentkezik ott nagy számmal egy nagyon szép, gyorsröptü, sólyomfaj, olyanforma nagyságú mint az ölyü, de hegyesen végződő szárnynyal, hosszú farkkal és narancsszin begygyei bir. E sólyom, — melynek nevét, sajnos, nem tudom, de en passant sokat lőttem fürjezés alkalmával — roppant vakmerő. Ezt én nem tnlajdonithatom egyébnek, mint annak, hogy oly vidékekről kerül elő, hol soha nincs alkalma a golyó veszedelmes hatásával megismerkednie ; mert különben nem volna bátorsága az ebek előtt fölkelő fürjekre lecsapni, a vadász közelében, mint ezt én számtalanszor észleltem. Ha én Erdélyország felöl talán kissé subjectiv rokonszenvvel beszélek, tulajdonítsa ezt az olvasó ama körülménynek, hogy én ott több, boldogul töltött évet éltem, habár olykor szomorú óráim is voltak. Őszintén bevallva, nem csupán a vadászat volt az, mely Erdélyben az életet előttem kellemessé tette ; — más viszonyok, — kedvesek, nagybecsüek — is járultak ahoz, hogy azok az idők örökre emlékemben maradjanak. Legforróbb vágyaim közé tartozik, még egyszer látni, a mit ott visszahagytam, s még egyszer átélni azt, a mit ott megértem. De ki tudja, nem jobb-e ha e vágyam nem teljesülhet ! — Hogy is mondja csak Heine, az emberi szivek e nagy ismerője : Nyál-középen hagytalak el titeket, S télhóban látom újra arezotok, Akkor ti jókora hőben ültetek, Most hidegek, söt fagyosak vagytok ! I. A keselyű Erdélyben. Európának legnagyobb ragadozó madara a szakálas keselyíi, mely a svájezi, tiroli és stájer alpok magasabb régióiban lakik. *) Neve után bizonyára mindenki előtt ismeretes és pedig ama meseszerűen borzalmas történetek után, melyek ereje és vakmerősége felől szólnak. Gyermekrablás, sőt fegyveres zergevadász megtámadása, az ily elbeszéléseknek nélkülözhet'en kellékei. A valóságban azonban máskép áll a dolog. Egy vén zerge például, rendszerint sikeresen veri vissza a dögkeselyű támadását, ha ez csupán a gidájára éhezett. Az, hogy vén zergére is lecsap, tagadhatatlan ; de esak rá nézve kedvező esetben, ha vagy beteg a zerge, vagy oly helyre jutott, honnan sem előre, sem hátra nem menekülhet. Ilyenkor nem védheti magát s menthetetlenül áldozatul esik. Az ily ragadozó madár mindenesetre mindenkor veszedelmes ellensége a zergének. Reggeltől estig folyvást leskelődik rá a szakálas keselyű. Egy-egy messzebb eső szirtfokon gubbaszkodva, folyvást szemmel tartj \ a falkát, s ha egy gida eltéved anyjától, vagy pedig más alkalmas pillanat kiuálkozik számára, ez alkalmat *) A szakálas keselyűt (szakálas orvaly. Gypäetos, Lämmer-,Bartgeier) gr. Lázár Kálmán következőleg ismerteti. Csőre tövénél lehajlott, középen felduzzadt s erős kampóban végződő. Fejteteje fehér, egyes fekete apró foltokkal tarkázva s keskeny sávoly által körítve, mintha fekete prémes fehér sipkát viselne. Tollgazdag nyaka és melle rozsdasárga. Alteste és tollazott lábszárai halványsárgák. Háta fekete barna, minden fedő tollán keskeny fehér sávvonallal, mi rendkivül emeli e madár szépségét. A fiatalnak feje, nyaka fekete barna; testének többi része szürkés harna. A nőstény szinezete a fiataléhoz hasonló. — E kitűnő szárnyas belszervezete is figyelemre méltó. Mell- és szárnyizmai oly erősek, hogy éles honczkéssel is nehezen metszhetők át. Gégéje begye, és tömlőalakú gyomra rendkivül tág, s ez utóbbi, telve apró mirigyekkel, melyek a rendkivül gyors emésztésre szolgáló rágó gyomornedvet választják ki. Szemalkotása is eltérő a többi szárnyasétői : nemcsak szivárvány-, de tiilhártyája (selerotica) is látható lévén. Végre, szive a mell kasában fekszik. »Nemes sólyom a keselyük között !« Igy nevezi Brehm e szép, kevéssé ismert, rossz hirben álló, elátkozott, gyönyörű lakosát a fennhavasnak. És méltán. Testalkatát, mely sokkal karcsúbb a többi orvmadárénál, kecs, nemesség jellemzik. Életmódja, magaviselete, szokásai nemcsak a keselyűkre, de a sasokra is emlékeztet, úgyhogy ö összekötő lánczszemet képez a sasok) és keselyűk között. Még nincs elhatározva, ha vájjon valamennyi saskeselyű (orvaly) ugyanazon fajhoz tartozik-e vagy nem ? Tény az, hogy az afrikai, indiai és az Európában élők szine között állandó különbség van : továbbá a Spanyolországban és hazánkban előjövő, kisebb a svájezi bérezek között lakónál s az eddigi észleletek szerint, életmódjukban is eltérnek egymástól. Már a régiek tapasztalatai is erről tanúskodnak ; ők ugyanis ossifraga csonttöröknek nevezték s állításuk szerint elhullott juhok, zergék, beteg állatokkal, de különösen csonttal táplálkozik s Görögországban kiválóan teknős békával. — Ellenkezőleg az Észak-Afrikában élő — az arabok előtt nagyon rossz hirben áll s a svájezi lakosok is oly rabló kalandokat beszélnek róla, hogy e miatt Tshudi elnevezte a »lég hiená«-jának. Állítólag már többször ragadt el gyermekeket; azonban