Vadász- és Versenylap 21. évfolyam, 1877

1877-12-19 / 51. szám

376 \ APASZ- ÉS VERSENY-LAP . NOVEMBER 14. 1877. lővonalban állítottak fel. mig a korhely a ko­púkkal hajtatni indult. Hosszan álltunk s hal­lottunk elég csaholást, de mind igen rövid volt. nyulat vag}- őzet vervén fel kis időre a kopó. melynek csakhamar elhagyja csapáját, ha disz­nóra akad. Kürtölni is hallunk, de nem értjük meg a jelt. Egy lövés is eldördül, s mi még mindig állunk, mig mellénk jön egy kerülő s azt mondja, hogy az ur már régen átment a gerinczen s lőtt is már, tartsunk mi is arra felé a merre most a hajtás eshetik. Elindulunk s vagy egy fél órai jó hegymá­szás után egyszerre csak javában csahol a kopó, két lövés is dördül, mi elválunk, én a hegytető felé tartok s néhány perez múlva Sz. Ö. alattam is duppláz. Azzal elcsendesül egy időre a vidék, de meg nemsokára sivitó vékony hangon szólal meg a kürt — már azt tudtuk hogy hallali — s megindulva helyünkből az emberszó és nesz felé, csakhamar a hely szí­nére érünk, hol a kopók egy része fülön-farkon ránczigál egy megdermedt derék koczát, me­lyet a korhely lőtt volt az utolsóelőtti két lövéssel. De meg a háziúr is ott terem, s mondja hogy az ő kanja feljebb fekszik, jerünk affelé, mig a vadászlegény, ezorkára kötve a disznót, levon­tatja a völgybe. Kis jártatra megtaláljuk a másikat is; szép nagy állat, egyetlen egy re­mek golyólövéssel elejtve, vagy 100 lépésről — mint a helyszínén a situatióból meggyőződ­tünk. A kan egy kis tisztáson jött ki a pukásra, s egy pillanatig megállt,,mi alatt Sz. Árpád biztos golyója jobb szeme alatt fúródott fejébe és a mint fekvéséből is látni lehetett, ugy le­döntötte, hogy rugdalózás nélkül maradt fekve a ledölés helyén. Sz. O. kevésbbé volt szerencsés. Feléje három disznó tartott, illetőleg állt meg előtte, de lá­tatlanul a sűrűben. A legény lövésére pedig megugorva, oly sebességgel vetette át magát a keskeny erdei ösvényen, hogy biztos golyólövést nem engedett. A kutyák azonban tovább haj­tottak, és állt a gyanú, hogy egy darab meg van sebezve; de teritékre nem került. Egy kis tanyázás a májusi zöldben pompázó 'erdőben, szemben az elejtett két derék vaddal, pattogó tüz mellett, pompás hegyaljait, — a kelleténél is gyakrabhan — kínálgató kedves házigazdánk társaságában oly pompás két in­termezzo volt, hogy a délutáni eredménytelen hajtást könnyen elszenvedtük és »emelkedett hangulatban« tértünk haza. hol először volt szerencsénk a szeretetreméltó háziasszonynak és serdülő bájú leányának bemutattatni. Az első nap rám nézve — bármi kellemes volt — minden nagyobb hevély nélkül folyt le, sót némileg száraz kortyot nyeltem. Yadat nem láttam csak lelőve; lövést nem szemléltem, csak a durranást hallottam ; járás se sok volt — igy nem csoda, ha rendkívülinek nem tekint­hettem a vaddisznó kopászatot. Ámde, ha továbbra se volt is szerencsém az egész vadászat alatt, melyben hat darab vad­disznó ejtetett, egy lövést se tehetvén, mégis kijutott a hevélyéböl is. Másnap a Tornaijától éjszakkeletre fekvő hegységekben voltunk vadászandók. A hason­nevű derék család vendégei levén, a fiatal házi ur és testvére is velünk tartott és itt kellett megismerkednünk a vidék leghíresebb vaddisz­nó vadászával : D— y Zsigával. Eredeti megjelenés, valódi Nimród hive. Kö­zéptermetű szikár alak, kissé megnyúlt sasor­ral, fátyolozottnak látszó, mégis éles tekintetű kis szemmel, kevés szavú de barátságos modor­ral; az ember amerikai »Hinterwäldler«-nek tartaná. A mint értesültem, nála már élet­czéllá lett a vadászat. Kopói száma légió ; kü­lön házat is építtetett nekik, s mert nagy lét­j számban — a statistika szerint is — gyakori a betegség, kórházi szoba is van számukra ; berendezve. »Labancz« nevü öreg kutyája a leghíresebb disznóhajtó hét megyében, s nem tudom a hányadik százban Járja most, ejtett vaddisznóinak száma. Sz. 0. — hogy saját szavajárását idézzem — csakhamar ki is sza­golta e nemes tulajdonokat, s az nap többé el sem szakadt tőle — de kárát se vallotta. Később, mikor már a két ujjoncz is bele­tanult volna ez uj sportnembe, mérlegeltük magunk közt a .két derék vadász fölsőségét. Én Árpád mellett szavaztam, ki elegánsabb, azért mégis SZÍVÓS alak, az udvarias és előzé­keny házigazda prototypja ; de a mellett lakik a szeme szélében egy kis hamisság is, s ha az ember ezt a szikrát megérti, oly jóizün közbe lehet fogni egy harmadikat — csupa jóizü élez közé — hogy ez nem csodálom, ha Zsiga felé vonzódott. Ezt egyébiránt már jellemeztem s ha megemlítem, hogy mindkettő érti a mester­ségét, jól is ló : ugy fentartom Ítéletemet, csu­pán a löva,dászt méregetve, márcsak azért is, mert Sz. Á. jó vontcsövű fegyverrel egy golyó­val működik, mely egy lövésre is elejti vadját, mig Zs. sima csövei, egyikben futóval dolgozik, de néha csakugyan kénytelen quadruplázni is. De hova vetődtem ? Hiszen már benne va­gyunk újra a zöld erdőben, s miután a már ki­eresztett kopók — ezúttal vagy tizenhat da­rab — csengettyüszava még nem hallik, ma­gunkba szivjuk az informatiót, melyet a két nagy mester e vadászat-nemben szívesen szol­gáltat. Ezen vadászathoz ugyanis nem szüksé­ges a lővonal betartása, sőt ilyet nem is igen állítanak. Kevesebben szoktak együtt vadászni s ez a leghelyesebb, legalább — mint a követ­kezmény mutatni fogja — a legkevésbbé ve­szedelmes. A vaddisznó ugyanis fektében be szokta várni a kopót, mely azt néha egy-két perczig néha félóráig is megugatja (helyben ugat = Standlaut-ot ád) Megunván a disznó a zavar­tatást, főkép ha több kutya gyűl össze a vezér­eb hangjára, megindul ; de menetközben is meg-megáll, neki fordul a kutyának s csattog­tatja fogait, mire ez ismét megugatja s csak futtában hajtja csaholva. A gyakorlott vadász tehát oly vidéken, hol a disznók tartózkodását sejti, oly helyre áll fel, honnan leginkább hallhatja a vadászatot. Árpád barátunk oly elővigyázatos, hogy a hosszú hallgatózás unalmát kikerülendő, foly­vást valami regény-félét hord tarisznyájában, melyet a vadászati időközökben elő-előránt ; de csakhamar zsebre rak, lia szól a »Vezér« vagy a »Pisze.« Helyben ugatást neszelve, affelé indul a vadász. Persze, hogy itt nem csi­nincs még tgészen elkészülve, vagy Doyle nem tud belőle annyit kifejteni, mint Sam Burton. — Bocsánatot ke'rek, Sir, — vÍ3zonzá Dar­lington, — de egy kevés időre van szükségem, hogy с fölött gondolkozhassam. Megvallom, na­gyon elfogott az álmélkodás. Hát ön, Mr. Laceby miliő véleménybe" van ? Nekem az tiinik fel kü­lönösnek, hogy Doyle ép я kellő pillanatban ér­kezett be s látszólagos kiszámii ássál. — A mi a Shoting Star-t illeti, én részemről nem is futtatnám őt most, — szólt Laceby. — De kérem uraim, — viszonzá Darlingtcn, — tekintsék meg közelebbről, s látni fogják, hogy e ló a legnagyobb conditióban van. — Ugy látszik látszólag többet ér, mint a valóságban. — Én azt hiszem, — szólt Harold, — hogy Coriolanus kissé tul van idomítva, Doyle pedig nem egészen jól lovagolta Shoting Star-t. Jónak látnám, ha szombaton még egy futtatást kísérel­nénk meg, és pedig ugy, hogy Sam Burton lova­golná a Shoting Star-t. Darlington semmi megjegyzést sem tett s a heljett Coriolanust vizsgálgatta meg részletesen. Megnézegette a szemét, megtapogatta a szügyét, ineghuzngatta füleit, megsimogatta vékonyát s kétkedöleg csóválta a fejét, de mit sem szólt. A lovakat — gondosan bevonva újra a taka­rókkal — haza vezették. — Megfoghatatlan előttem az egész, — szólt Jim, mikor a kocsira újra felültek. — Tartok tőle, — viszonzá Harold keserű mosolylyal, — hogy a vörös-fekete szin nem fog oly diadalt aratni, mint azt mi egyelőre álmod­tuk A mi kedvenezünk nem oly jó most, mint volt az utóbbi hónapban. Mit tegyünk ? koczkáz­tassunk-e még egy próbát szombaton? — Bizzuk azt Darlingtonre ; én ugy hiszem, ö azt mondja, fölösleges lesz. — Én azt tartom, legjobb ha az ember a legroszabbról is egyszerre tudomást szerez ; nemde ? szólt Harold. — Mi e reggel már eleget tapasztaltunk, — viszonzá Laceby. — Én nem gondolom, hogy egy hét lefolyta alatt nagyobb sikert mutathassa­nak föl. — Lehet hogy igaza van önnek Jim s én ugy hiszem, legjobb lesz, mindent Darlingtonre és a sorsra bizni. Egyébiránt a csapás nem talál előkészület nélkül ; a jövő bét megmutatja, enyém marad-e Liddington. Eközben a kocsi a ház elé robogott s a két barát leszállva, a folyosón lépdeltek fölfelé. Mikor az ebédlő ajtajához értek, Darlington igy szólt Haroldhoz: — Bocsánat, Sir, ha kissé igénybe veszem idejét, — s megnyitá előtte az ajtót. — En azt gondolom Mr. Luxmoore, hogy Sam Burton meg van vesztegetve s valamit adott be a lónak. Jim nagy szemet meresztett, de mit sem szólt. — Hátha csalódik ön Darlington, — szólt Harold ; — ha ö itt volt, miért nem lovagoltatta vele Shooting Star-t ? — Későn érkezett, Sir, s nem tudta, hogy mikor tartjuk meg a kísérletet. — Szándékosan nem tudattam ezt vele. — Miért nem ? — kérdezte Harold. — Alapos gyanúm van ellene. Első tanúm dr. Slocombe ki bizonyságot tehet, hogy Berk­ley Holt, ki a »Felon«-nak egyik tulajdonosa, folyvást a Sam Burton társaságában ebédel és vacsorál a Challis-fogadában. Aztán Mr. Plyant is azt állítja, hogy a Two Thousand nyeremé­nyek oroszlánrésze a Mr. Holt és társainak a zsebébe került. Harold mit sem szólt; de eszébe jutott a sze­gény Richeton Theodora ama sora, mely őt óva­kodásra 'ntette Holttal szemben. Mikor Darlington látta, hogy Harold mit sem akar mondani, folytntá: — Ön tudja uram, mennyi ellensége van Coriolanusuak. Nos, uram, az ellenfél tudja, hogy The Felon a legveszélyesebb versenytársat leli föl b nne a Derbyhen, — és igy mi sem látszott természetesebbnek, mint a ló joekoy-jét megvesztegetni. Jót állok érte, hogy Sam Bur­tont megvásárolták. — Nincs okom e föltevésen kétkedni, — szólt végre Harold, — s én fölfogom őt szólítani, küldje vissza a jacket-et ; de csak közvetlen a verseny előtt hivom föl erre. — Bocsásson meg, uram, de én azt hiszem, ön egészen rám bizza ezt a dolgot. Derbyt nyerni jó lovar nélkül átalában hiu reménykedés. Megtörténhetik elvétve, hogy egyszerű lovász­gyerek is nyer, de ez mindig kétséges. Tartok tőle, ha ön Sam Burtonnak kiadja az utat, már késő lenne hirtelenében egy valamirevaló jockeyt kapni. — Igaz, — jegyzé meg Laceby. — De hát mit tegyek ? — töprengett Lux­moore. — Ha sonló körülmények közt, uram, bőkezű­nek kell lenni. Vissza kell öt hóditanunk min­den áron. — Micsoda? — kiáltott föl Harold. — Igaza van Darlingtonnek, — szólt Laceby. — Önnek vissza kell öt hódítania. DarÜDgton aztán majd elrendezi azt a dolgot.

Next

/
Oldalképek
Tartalom