Vadász- és Versenylap 21. évfolyam, 1877

1877-12-19 / 51. szám

DECZEMBER 1 9. 187 7. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. 377 nált chausséen halad, nem is ballagva indul ; hanem gyakran — főkép ha a vadászat tőle távozik — oly tempóban kénytelen baktatni sürün-bokron át, mely még sima földön is beillenék tisztességes kutyatrappnak. Nekem is kijutott belőle. Még együtt ballagtunk, mikor D. Zs. Standlaut-ot jelez. Csakhamar mi is kivehetjük. Ez a »Labancz« hangja — mond Zs. — ez sohase csal ; tessék csak arra fölszaladni a hegynek, ott jobban meghallják. Összenéztünk Ödönnel és indultunk. Ödön azzal tisztel meg, hogy sokkal gyakorlottabb vadász létére, ki aránytalanul többet is áldoz Dianának, a vadászok sorrendjében nem meszsze maga mögött osztályoz — s igy ambitióm sem engedi, hogy elmaradjak tőle. Keresztül is vágódtunk futó lépésben oly sűrűségen, hogy nem tudom nyugodt vérrel, ki gázol azon keresztül, ha vaddisznót nem sejt maga előtt! Meg is érkeztünk egyidőben a helyre, hol a kutyák körben futva ugatnak egy sűrű bokrot. »Itt volnánk, — mondok lihegve, — most el nem mehet a disznó lövés nélkül.« De azzal oda vetődik Zsiga legénye ; »már a Labancz messze hajt — mondja — kikeltek már a disznók, ez a silány kölyökféle csak a helyét ugatja.« Vesd el hát magad és nyomában ! Itt Ödön ügyesebben szaladt és én áthatlan sünibe keveredve, tért vesztettem. De áttörtetve valami tüskefal forma sürün, kis erdei forrás ágyába jutottam ; melyben szinte szaladni lehetett. Nem is kíméltem se lábat se tüdőt, s már vagy harmincz lépésnyire magam előtt ballom a zajt és zsivajt, mit vagy tiz kutya veszett csaholása s a disznók röfógése okoz. — Csak még azt a bokorcsomót áttörtethessem s a helyszínén vagyok — ne neked Ödön ! kit vagy 200 lépésnyire oldalt és mögöttem sejtek. Erre lövés dördül s_ mellettem sivit a golyó s vág be egy fába. Önkénytelenül megállok, újra ropog a fegyver s mint a jégeső csap tőlem jobbra balra a ficzkó, s újra meg újra lövés, de melynek ólomját már nem hallom. Hanem megszűnik egy perezre az ugatás és ebzaj s helyette emberi hangok szólalnak meg s egy perezre rá az egész társaság : ur, peczér, kutya ott zsibong két meglőtt disznó fölött. Egyet Ödön lőtt meg és Árpád ejtett el végleg ; egyre meg Zsiga eresztett vagy négy lövést mig az is eldőlt. Roppant hevélyes, gyönyörű mulatság volt ; csakhogy én ezúttal kénytelen voltam beérni az utólagos látással, a lövésből pedig a más ember golyóinak fütyülésével. A perez hevében elfelejti az ember a baji; de jövőre mégis elővigyázóbbá tett a gondolat, mily könnyen juthat az ember látatlanban vaddisznó sorsára. Ez utóbbit egyébiránt — bárha szerencsére csak kutyát ért a baj — még drastikusabban volt alkalmunk szemlélni, ugyan e vadászaton. A társaság újra elszéledt, engem Árpád, Ödönt D ... vévén kalauzolása alá. A bérezek egy kis horpadásában haladunk ketten, midőn megüti fülünket az első csaholás hangja, mely mihamar gyönyörű koncertté fokozódik. Sietünk az oldalt fekvő magaslaton átjutni, mikor a túlsó lejtőn lövés esik. Egy pereznyi szünetre még hangosabban foly a hajtás s igy meg tudjuk, hogy a disznó még elejtve nincs, de egy helyről hallatszván a kutyák dühödt hangja, azt következtetjük, hogy a valószínűleg sebzett vadat a kutyák megállították. Úgyis volt, de bármint törtettünk a helyszínére, megelőz bennünket uj lövés, rögtön rá dupplázás, emberi kiáltások, kutya sivitás meg vonítás, meg újra egyes lövés, melynek roppant dörgéséből Ödön Lancasterére vélünk ismerni. Ezzel ott termünk mi is — de mily látvány tárul szemünk elé. Ott fekszik a vadkan, de mellette a »Labancz« is, és mielőtt az elejtett vad mellé érünk, még egy kutyában botlunk meg, mely vonaglik. D .... y Zsigmond fájdalmas arczczal fordul el a jelenettől, csak egyet sóhajtva, hogy 10,000 frtért se adta volna ez egy, legbecsesb kutyáját. Eleinte azt hittük a megdühödt állat hasította fel ; de vajmi hamar meg kellett győződnünk, hogy mindkét kutyát lövés ölte meg. A megzavarodott szereplök alig összeegyeztethető beszédjéből kombinálva, de leginkább Ödön előadása után indulva, az első lövést a vaddisznóra D. Zs. adta még a hegyoldalban és megsebezte. Erre lerohant a kan a völgybe, körülvéve és megállítva a kutyák által, s ott a sűrűben esett rá a három uj lövés, mely valószínűleg a két kutyát is elejtette. Ekkor érkezett meg rohanva Ödön s hallja futás közben, hogy a vadkan két kutyát már megölt, a két ott levő vadászlegény meg visszaakarja tartani, ne lőjjön a vadra, melyet alig öt lépésnyire beért. Ugy állt az előtte tajtékzó szájjal fogcsattogtatva, agyaraival jobbra-balra vágva, mig hátulján mint piócza csünggött a többi kutya. Ödön szabadon látva a disznó elejét, egyes golyóval lopoczkáu lövi, mire az rögtön ledőlt. Hiába volt a vizsgálat, eredménytelenül folyt az inquisitió — a kutyalövéseknek nem akadt gazdájuk. Kezdtük a csöveket nézni, vájjon melyik volt kilőve s a kutyákon ejtett sebeket vizsgálni ; — de Árpád azzal ütötte el a dolgot: ne kutassuk tovább, csak még szomorúbb lesz az eredmény. — Mindkettőnk gyanúja ugyanis oly egyénre esett, kit nem szerettünk volna a dologba keveredve látni. De e gyanú csakhamar alaptalannak bizonyult; valószínű hogy D . . . saját legényének s egy kevésbbé gyakorlott t . . . .-jai vendégnek golyója meg futója tévedt el a sűrűben, hol a vaddisznó és kutya egy gomolyban baladtak. D —y barátunk nemesen viselte el veszteségét, bár a fájdalom szemében ült. Hosszú uton ballagtunk kedvtelenül haza felé, s csak egy uj hajtás hangja villanyozta előbbi kedélyállapotába vissza a társaságot. Gyönyörű lábas erdőn haladtunk, melynek csak széle felé voltak itt ott sürü bokrok. Siettünk helyet foglalni, s engem maga D. . . . állított egy szép kis tisztás mellé, azt bivén. hogy őzet hajtanak ezúttal a kutyák s bogy a bak valószínűleg erre fog tartani. Elállásom után rövid időre azonban magam is kiismertem a helybenugatásból, hogy újra disznóval lesz dolgunk. Akartam volna is a hang felé haladni ; de messziről láttam, hogy Ödön, ki előnyöXXXV. Sam Burton visszahóditása. Mr. Darlington tudatta Sarn Burtonnel, liogy Mr. Luxmoore beszélni óhajt vele. A két jó barát együtt ült a szobában, midőn kívülről léptek hallatszottak. — Nos, jól vigye a szerepét ; ugy hallom jő már Sam, — szólt Laceby. — Bízza rám, — vbzonzí Harold. Az ajtó megnyilt s a jorkey lépett be rajta. Sam Burton arezán a kivántsiság és я neheztelés vegyes kifejezése tükröződött vissza. О épen evett, ivott és csevegett a Mr. Darlington társa ságában, midőn Mr. Laceby, Luxmoore és az idomár a kocsiról leszálltak, Csodálkozott rajta, hogy a kísérlet ö nélküle ment végbe, de semmiféle kérdést nem intézett ez iránt a háziaszszonyhoz. Midőn ép a fölött töprenkedett, mi lehetett mellőztetésének az oka, lépett be Mr. Darlington, s rövid jó reggel kivánat után tudatta Sam úrral, hogy Mr. Luxmoore a szomszéd szobában vár rá, beszélni óhajtván vele. Sam nagyon izgatott hangulatban volt. Vájjon miféle dologban hívják öt most ? — Jó reggelt, Burton, — szólt Harold, fogadva a jockey üdvözletét. — Azért hivattam önt, hogy tudassam önnel, miszerint sok hir kering Coriolanusról, a melyek miatt nagyon roszul van helyezve a fogadásokban. En jól tudom, hogy a kerengő hirek hamisak. A ló oly jó, a minő csak lehet. Hogy mi lakik benne, azt természetes, a verseny után lehet igazán megtudni. Azonban többen azt állítják, ön meg van vesztegetve, hogy ne nyerjen ... Ne vágjon a beszédembe . . . Azt hallottam, hogy ön a Felon tulajdonosaival egyetértett. De én, az ily mendemondákra mitsem adok. Ön az istálló első lovarja s a ki az Epsom gyepén legjobban lovagol, s ba a Derby-futamon Coriolanus nem nyer, az egyedül az ön Iii bájának tulajdonitható. — Ha önnek nincs bennem Hzodalma — — kezdé Sam Burton. — Sőt ellenkezőleg, bebizonyítom önnek, hogy van. Én, a blithrdowni istálló legjobb lovát — a verseny után, ha nyerni fog — szokott illetékén kivül még ez r fonttal önnek adom. Azt hiszem, eleget mondtam ezzel. — Csupán arra vigyázzon Sam — szólt Laceby, — liogy a Felon ne kerüljön elébe ; а Ptolemytöl nincs mit tartanunk. Jusson eszébe, hogy tőlem is fog kapni néhány száz fontot. — Thank you gentleman, — viszonzá Burton nyugodtan s a nélkül hogy többet mondott volna, elhagyta a szobát. —- Nemde, ezt várta tőlem Darlington ? — kérdé Harold. — BizonynyiI, — viszonzá Jim, — s most már jót állok érte, hogy nem rajta múlik, ha győzelmet nem aratunk. Mi lőtt Luxmoore és Laceby eltávoztak, Mr. Darlington meg egy kis, általa készített cseresnyeszeszszel kínál

1 a meg őket. Mr. Burton ugyancsak komolyan hozzá látott a dolognak. A Harold gyakorlatias beszéde szivére hatott s Mr. Darling'oti gyönyörtelve szemlélte a buzgalmat, melyet Sam kifejteni kezdett. Luxmoore és Liceby hallgatag ültek egymás mellett, mig végre Laceby törte meg a csöndet. — Mit gondol ön, Harold, nem követnék-e el esztelenséget, ha megházasodnám ? Harold, ki az egész ut alatt a Derby jövő eseményei felől ábrándozott, egyszerre bámulva tekintett föl barátjára. — Mit beszél ön ? — Nos, e napokban azt a fölfedezést tettem, hogy több mint barátias vonzalmat érzek Layton Anna iránt. — No--, aztán ? — Jóságos isten, ő azt kérdi: »nos, aztán?« Mintha nem önkényt következnék ebből a többi, Nos, én tizenkilencz éves korom óta soha sem szenvedtem szerelmi sóvárgásban. Az egész világot bebarangoltam, a nélkül hogy azóta valamely nő után epekedtem volna. — De hát, ha ön Annát szereti, miért nem kérdi öt meg, akar-e önhöz nőül menni? Mi akadályozza önt abban, hogy megházasodjék ? — Mit? Megházasodjam? Én? kedves barátom, éa soha sem gondolkoztam még erről. Aztán én már agglegény vagyok s gyermekkorom óta soha sem h illottam esecsemösirást, s nem éltem családi körben. — Ejb, mit sem tesz az; majd hozzá szokik. Hétfőn a Grosvenor Gardenben találkozunk s akkor mindent el fogunk intézni. — Teringettét ; ha mégis ezelőtt tizenkét évvel házasodtam volna ; de hát akkor e leányka még csak tiz éves volt s most kellett belészeretnem mikor huszonkét éve3. No de, jöjjön a minek jönnie kell ! A sorsra bízom magamat. Addig is isten önnel. — Isten önnel ! — viszonzá Harold. — El ne feledje hétfőn két órakor a Grosvenor-Gardenben találkozunk. — All right ! — kiáltá Jim a távozó után. (Vége következik.)