Vadász- és Versenylap 21. évfolyam, 1877

1877-10-03 / 40. szám

oKTOBER 3. 18г7. Tiz év egy vasárnapi puskás életéből. vl*) (Vagyis kutya-fejezet, melyben egyúttal megfejtetik, miként fekszik vissza a meglőtt nyul a vaczkába, meg hogyan ugrik kútba, aztán meg mikép készül a trombita-fegyver.) Vadászati élményeim nem jártak kínszenvedés nélkül. A legnagyobb közöttük az volt. mit a kutyák okoztak. Ha már tartásuk is bajos volt a fővárosban, még nehezebb volt igazán jóra szert tenni, ha 2—300frtotnem akartam — mit nem bírtam — egyért adui. Sok bizományadás, csere-bere, keresés, vétel stb. után ismét kifogytam a kutyából, mert régi jó Hectorom kidőlt s pensióba került, egyik jól kitanitottnak látszó fiatal pedig második évre be nem vált. Túladtam tehát rajta, mert megtudtam, hogy a Vág mentén fekvő egyik alapítványi birtok erdészénél jó vizsla van eladó. Levelezésbe bocsátkozván ez ügyben, megbi. vást kaptam, liogy nevelője bemutatása mellett próbáljam meg a kutyát a helyszinén. Ez kellemes hir vala, mert jó kutya birhatásán kivül azzal is kecsegtetett, hogy ismét uj és hire után kitűnő vadásztérre teszek szert. Hivatalos teendőm külföldre liivott, mely alkalmat felakartam használni, sót fel is használtam arra, hogy Londonból jövet Belgiumon átfussak és Lüttichben szerezzek teljesen kedvemre való 12-es kaliberű Lefaucheux t. Szinte alig hinné az ember, liogy Janten és Lepage hires gyáraiban alig találni 12-es öblű fegyvert, mit oly ritkán keresnek, holott nálunk a 16-ost sokan meghaladott álláspontnak mondanak. Végro találtam egyet teljesen kedvemre valót, egyszerűt és erőset s teli voltam vágygyal uj fegyver s uj kutya kipróbálására. Utamat ügy intéztem, hogy egyhuzamban jövet a bécs-pesti vonat illető állomásán szálljak ki közvetlenül a vadásztéren. Bécsben csak annyit álltam meg, hogy beszerezzem a szükséges töltényeket, minden többi podgyász egyenesen haza lett küldve. A kutyát idomító erdész gazdájában, a s . . . i erdömesterben szeretetreméltó derék vadászembert ismertem meg s előre el voltam tökélve, a kutyát mindenképen megszerezni ; mert ez látszott előttem legbiztosabb útnak e kitűnő vadász-területnek továbbra is látogatója lehetni. Nem tudom egyébiránt a terület vadbősége volt-e nagyobb, fegyverem vagy kutyám-e jobb : tény csak az, hogy pompás napot töltöttem s ide nem számítva a nyulakat, melyeknek lövését a czipelés kikerüléseért, s a fürjeket, melyeket a munitió kímélése kedveért csakhamar abban hagytuk, hárman 54 foglyot kerítettünk az nap aggatékra. Uj fegyveremmel vigyázva s gondosan akarván megtenni az első, úgyszólván, beszentelö lövéseket, oly szerencsés valék, hogy az első felrebbenő négy fogolyra igen szép coupdouble-t tehettem s 6-ig felvittem hiba nélkül, azután egy-két — elhamarkodásból származó — hiba után ismét szerencsével folytattam s a fegyver általános méltánylásba részesült. *) (folytatás, lá.-d a »V.- és V.-lap f. évi 4. 5. 6. és 7. számait.) A kutya is, körülbelöl két éves, szép, zsemlyeszin angol vizsla, jól viselte magát ; noba mihamarább észrevettem, hogy idomitója nem birja teljesen kezében, de szépen keresvén, áll ván, hozván, azzal ámítottam magamat, hogy szigorúbb természetem mellett majd feltétlenebb engedelmességhez is szokik. Megjegyezhetem egyébiránt azonnal, liogy se egyikkel se másikkal, azaz se uj kutyámmal se fegyveremmel nem jártam szerencsésen. Alig hogy hazakerült a kutya, fülbaja támadt, melynek csiráit már a próbán láttam s igy kénytelen voltam a legszebb »évad« alatt azt, az állatgyógyintézetben bagyni. Onnan félig megbénitott füllel, de gyógyultva. kikerülve, teljesen kijött a gyakorlatból s oly vadtüzessé és szófogadatlanná vált, hogy többé nem lett belőle jó vizsla. Megkisérlettem vele egészen magamban járni, bántam vele jól és szigorúan is, nem fogott azon se büntetés se erőszak s végre is túladtam rajta. Egy nagy élvezetet mindamellett nyújtott még az őszön. Még ifjú koromban mesés dolgokat hallottam a csepeli sziget vadászatairól s bár időközben beszélték, hogy nem állnak fenn többé régi fenyőkben s dicsőségökben, még mindig kitűnőknek mondogatták. Régi vágyam volt tehát e szigeti vadászatokban részt vehetni, noba ez — tudja isten mi okból — évekig se sikerült. Nem hiába emlitém fel előbb az ifjúkort, mert ábrándjaim e szigetről csakis a fogékony ifjú lélekben keltek s az ábrándkeltő ismét amaz emiitett M. barátom volt, ki idegen bőrben csempészett volt be korábban vadászvendégnek. M-et még édes szülője se mondhatta jó deáknak. mert zsenge korában is többet nyúlt a fegyver után, vagy legalább kacsintott rája a szögön, mint könyveire. Szülőivel együtt örült, hogy a legszükségesebb iskolákat jól-roszul végezve, erdész gyakornoknak felcsaphatott s mint ilyen a ráczkevei uradalomba került. A 48-as évek előtt volt ez, a mi egyértelmű ama sziget vadbőségének fénykorával. Ide került az én lősóvár, vadászéhes fiatal barátom — a tilalmi idényben ! Tulsok dolga nem akadt ; hanem járni kellett a pagonyokat, a mezőket és látni, nézni az ezernyi nyulat, foglyot, fáczányt s a mellett fegyvert viselnie s ügyelni, hogy senki a vadban kárt ne tegyen. No hiszen más ebhez nem is jutott, mert Károly barátom (=M.) hosszú, vékony legény levén, egyre járta a határt » nem birt betelni a vadak nézésével. Egy-két napig csak állta; de mikor egyre kelt előtte a nyul, s midőn megállva valamely szántás végében olvasni kezdte a vaczkukban fekvőket, elfogta a láz, többé nem birt magával, elkezdte lövöldözni s halomra lőtte. Mikor meg első hevessége kissé lelohadt s meggoudolá mi tevő lesz a sok lelőtt nyúllal, hosszabb elmélkedés után miközben gyakran füle mellől szerette volna kikaparni a jó tanácsot, kapta magát s egyenkint szépen visszafektette vaczkukba a nyulakat jól eligazítva őket, liogy élőknek látszassanak, egy csomót pedig belehányt egy kútba. Másnap reggel arra menvén, ott volt a juhász a kútnál s itatásra búzván a vizet, minden vederrel kiemel egy-két nyulat. Erre meg a juhásznak kezd ég felé meredni a hajaszála, tudván mennyire tilos a vadorzás s bogy az uradalom azt, cselédjeinél rögtöni elcsapással fenyíti meg. Égre földre esküszik az ifjurnak, hogy e dologban б ártatlan, bizonyosan emse nyul után ugrott e sok kan, lakadalom ideje levén. E kényszerszülte mentség lehetségesnek fogadtatott el M. barátom által is. ki a valódi okról mélyen hallgatván, igy tán mai napig is beszélik Ráczkevében. hogyan veszett egy tavaszszal annyi nyul egy gémes kútba. Ámde mindez régen volt s a mikor én kerültem első izben e szigetre, talán csak az egy erdőmester volt még a régi ; a régi : jókedvére, egy jó korty szeretetére, meg a vadböség bő emlegetésére nézve. A kis mellékszigetet melyen vadásztunk buja növényzet boritá ; a lőutak vetekedve sűrűségben a bokros pagonynyal, melyben hajtó csak ritka helyeken járhatott, még a kutyák közül is a legtöbb csak a gazdája által tört nyomon baladott en derrière. De az én fékezhetetlen »Stopomnak« ez volt igazi eleme. Zabolázliatatlan tüze a legsűrűbbe vitte, a hol át nem bújhatott mint a kigyó, a tetején szökött át, mint az evetke. Igy csak zavart ki nekem fáezányt, ugy hogy egymagam majd annyit lőttem, mint az egész társaság. Irigykedve néztek és csodálták kutyámat, végig magasztalván jeles tulajdonait — mert persze el nem vethette magát, arról gondoskodott a sűrűség. — Én meg egy világ kincseért se árultam volna el, aggodalmamat, liogy ne adj isten könnyebben járható területet, mert dicsőségünk rögtön odavész ; hanem nagy önelégülten mosolyogtam, várva lesvén, vájjon nem vágyik-e valamely fővárosi puskás e kitűnő ebre, — mert bizony olcsó vásárt talál csinálni. Ez volt utolsó dicsősége Stop-nak, csak még egyszer mérgesített fel sikabb téren s rögtön oda ajándékoztam egy ismerősömnek, ki elég olcsó pénzen szerzett számomra egy komoly, becsületes, félvér angol-német vizslát, mely most is járja-járja még, de bizony már hanyatlóban van. Hanem hát kedvencz-fegyveremnek is rosz prognostikont állítottam e fejezet elején, liadd mondjam el ezt is. A belga fegyver hire ismét csak eljárt — természetesen, hogy csak saját szűkebb körömben — s egy, didergő hidegben tartandó körvadászatra egyik legjobb emberem saját gyöngébb fegyverében nem bizván, el. kérte ezt. Én megfelejtkeztem a magyar-közmondásu három (vagy talán négy ?) P-ről, mit másnak adni nem jó ; de a kérőnek különben se tudtam volna egy P-t se megtagadni, s igy át lön adva a fegyver. Egyik kör nagyon nyulszegény vidéken járta s a ropogós hideg folytán nagyon távol ugorván a nyulak, bezáráskor egyetlen egy nyul maradt benn. Ez meg oly positiósan megült a kör közepén, hogy mindenki látta ugyan, de mindenki meszeiette is a lövést. Hanem az én fegyverem ideiglenes birtokosa, bizván hordképességében, oda lőtt s a nyul helyben maradt. Lett erre nagy dicseriáda, a fegyver kézről-kézre járt s hire meg lön alapítva. Ámde, nyugtával dicsérd a napot ! a következő kör sikamlós hegyoldalra vezette fegyverem birtokosát, hol elcsúszott s a hóba vágódott. Alig rázván le magáról a havat, jön rá egy nyul, melyet el is lőtt e körben egyúttal utolsót. Összejővén a társaság, azt kérdik