Vadász- és Versenylap 21. évfolyam, 1877

1877-06-06 / 23.szám

174 VADÁSZ- ÉS VERSENT-LAP. MÁJ

US 16. 1877. Szalonkák a Vértes-hegységben. Sárosd, april 26-án 1877. Tisztelt szerkesztő ur ! — Ha nincs ép oly igen sürgős teendője : tegye néhány perezre félre a tollát, gyújtson szivarra, s nézze, hogy dinnyés- : pákozdi vadászbajtársai az idei tavaszi szalonka- ; idényben mit, és hogyan működtek?*) Magam sem tudom magamnak megmagyarázni : miért ? de az bizonyos, hogy az erdei sz ílonkavadászat sajátszerű vonzerővel bir a szenvedélyes vadászra ; ugy annyira, hogy mihelyt a télutó enyhébb szellői a föld keményre fagyott rétegeit lágyítani kezdik : arsonállá alakulnak át a sportsmanek szobái. Rukvák az asztalok üres töltényekkel, lőpor s göbeesekkel töltött zsákokkal ; a vadász maga tölti a lőport, a másik a göbecset ; a harmadik fölhasító kalapácsolással veri le az utolsó fojtást ; végre a szolgaszemélyzet élethalálra forgatja a csavaró-gépet, hogy a munkában az uraktól el ne maradjon. Ép ily munkában voltunk mi, a midőn LovasberénybŐl az ifjú gróf Czirákyaktól a szalonkavadászatra meghívást kaptuk. »Jó napot uraim !« — betoppan hozzánk egy öreg ur; »thyü, mi lesz itt, gyerekek? A muszkák ellen, vagy a burkusok ellen lesz a csata ?« Nem biz az, hanem a szalonkák ellen. »Elég nem jól van, miért nem hagytok békét ez igénytelen, szerencsétlen madárkáknak, melyeknek amúgy is évenkint kétszer vesszőt futni kell egész Európán keresztül ; kárt nem 1 tesznek, azután husuk sem valami különös; lőjjétek inkább a rabló kányákat, meg szarkákat, igy több hasznot tesztek.« Erre természetesen az lett az egyhangú válasz : »Ne bántsa csak bácsi ! nem ért a mi mesterségünkhöz !« A jó bácsi nem érezvén magát legyőzetve az ifjúság nem eléggé alaposnak látszó czáfolata *) Egy éjjeli utazás közt a vasúton — Pozsony felé, alig pár nappal ez éx-dekes relatio irása után — olvashattuk ugyan magunk, de bocsánatot kell kérnünk, hogy tárgyhalmaz miatt előbb nem hozhattuk. S zerk. által, jóakaró mosolylyal maga is egy csavaró-gép 1 mellé ült s forgatta e furfangos gépezetet. 1 Egyszerre jelentik : hogy egy lovas ember levelet hozott LovasberénybŐl ! Mint egy varázsütésre felpattan a hangya- ' szorgalommal dolgozó vadász társaság. Mi az ? Egyik olvassa . a többi hallgatja a történendő nagyszerű események hirét ; magam is akkorát hallgattam, hogy az égő szivar szájamból egy mellettem álló, s töltött töltényekkel megrakott szekrényt tartó vadászlegény kezére 1 esett, a ki hasonló figyelemmel hallgatta a levél fontos tartalmát. Az égő szivar kellemetlen behatása alatt a töltényszekrény iszonyú robajjal a padlóra zuhant ; s hála szt. Hubertnek egyébb baj nem történt, mint hogy az egész hallgató közönség nagyot ijjedt, különösen a szegény bácsi, ki nagyon féltette lábainak legérzékenyebb részeit a nehéz szekrény sarkaitól. Ez intermez2Ót már csak azért is emlitem meg, mert az idő alatt történt, mig a levélből ama gyönyörű hangokat olvasták : »a szalonkák itt vannak, jöjjetek rögtön« ! E néhány szónak hatása az ifjú keblekben nagyszerű volt ! Másnap kora reggel útnak indultunk vágyaink Eldorádója felé. Az ut feneketlen volt, az egek daczára ennek viz-makarónit sirtak ; társaságunk azért vig, s reménytelii volt ; jósolgatott és combinait. Egyik azt állította, hogy e rosz idő í'osz előjel a vadászatra nézve ; másik az esőt ugy vette, hogy az egek is könnyeznek ama vérontás felett, a melyet szegény szalonkáink között véghez vinni fogunk ; másik meg mást jósolt. Sajátságos népe az istennek a vadász ! Ha akkora is, mint boldogult »Hüvely Matyi« még is tele van babonával ! Végre elérkeztünk Lovasberénybe, hol a két ifjú házi ur ismei-t páratlan vendégszeretettel fogadott bennünket. Nem hiszem, hogy egy rigorosanshoz annyi kérdést intézne a tanári kar, mint társaim a két házi úrhoz ; és miután minden kérdésre kitünöleg feleltek, délután öt órakor kimentünk a gyönyörű lovasberényi erdőbe, hol a húros rigók százai, a tavasz e legkedvesebb troubadurjai, bennünket bájos dalaikkal fogadtak, az ottani erdészek pedig lobogó tűznél vártak. Oda érve, minden egyes erdész kikérdeztetett, hol állott lest ? Mit s mennyit látott ? És hol lesz legjobb az elállás lesre ? A kapott válaszok után vagy fél óráig szivarozgatva hallgattuk hurosaink elragadó dallamait; azutáu mindenki a neki kijelelt helyére elállott, bevárandó a szalonkák megjelenését. Ekkor egy sajátszerű körülményt volt alkalmam megfigyelhetni ; t. i. azt, hogy leshelyünkön körülbelöl egy óranegyedig állottunk s nem jött semmi. Pont hét órakor, mintha az erdő összes szalonkáit egy ütéssel riasztotta volna fel egy varázs kéz, megszólamlott a »czvik, quak« s egyszerre megdördült minden oldalról a fegyver, mig az éj fekete fátyoléval bennünket le nem borított. — Ekkor fegyvereink elnémultak ; s mi szekereinket felkei-esve, hazamenet nagy megelégedéssel meséltük el egymásnak a látottakat, hallottakat s lövéseinket. Más nap hajtóvadászat volt ; s reggeli 8 órakor már vadász és hajtó egyaránt helyén állott. Az adott jelre a hajtók elindulnak. Alig tettek néhány lépést, máris hallatszott a »tiró ;« felkelt két szalonka, egy elöi'e repült a vadászok felé, s lelövetett, a másik oldalvást tört ki s megmenekedett. A következő hajtásokban mind volt néhány szalonka, de minden hajtásban tört vissza néhány, néhány pedig lövetett. Igy mult el egyik vadásznap a másik után ; s minden vadászat után hatalmas tüzünk közt vártuk a les idejét ; szerintem legérdekesebb volt a mártius 27-iki les. Tüzünket ott hagyva — kevéssel esteli 7 óra előtt — hogy lesre elálljunk, nagyszerű vadrécze-hápogást hallottunk ; mintha a velenczei tó összes réczéi az erdőben lettek volna ; de az első lövésre, mely egy szép zöldnyakunak életét eloltá, réczéink, kik fészkelés végett az erdőbe jönnek, az ei-döt ott hagyák ; s csak a puskázás megszűntével tértek ismét vissza. A réczék távozta után sajátszerű zúgást hallottam ; felnéztem a zúgás iránya felé, s villámsebességgel láttam három szalonkát a magasságból alá csapni, hihetőleg akkor érkezhettek meg i valami távolabb fekvő erdőből ; a nadapi ország;

1 ut közelében fekvő sózó felett fordultak meg, — El ne feledje, ha feljö, hogy nővéremmel is meg kell ismerkednie. О is egész ámulattal van eltelve az ön kanczája iránt, mint én s mindketten örömest vétkezünk a tizedik parancs ellen, e lovat illetőleg. — Oh, — mondá Hai-old nevetve, — én attól tai'tok, hogy a londoni idény alkalmat nyújt ama parancs áthágására. Annyi sok szépet lát az ember, hogy lehetetlen a vágynak ellent állani. Anna a mint székéről fölkelt, Haroldra nyájas mosolyt vetve, eltávozott az ebédlőből, fényes selyem ruhájának uszályát fölemelve, mig a nagy terembe nem ért. Midőn a lépcsőkön lefelé haladt, elgondolkozott s ugy vélte, hogy Lacebynek igaza volt, midőn Luxmooret igazán kellemes ifjúnak, valódi gavallérnak tartotta. — Nos, — mondá Jim, midőn Haroldhoz kö. zeledett, — ön nagy veszélyben forgott. Sze_ rencse, hogy a nök ép akkor távoztak el. Ont átkozott moralitása meglássa elébb-utóbb bajba' hozza. Fogadja tanácsomat s hagyjon föl azzal. — Mit akar ezzel mondani ? — Nos, a tizedik parancsolatot értem, mely arra vezethet, hogy a hetediket is megszegi. Úgyis eléggé beszéd tárgyává vált már a túlságos moralizálás nélkül is. — Ne bolondozzék, Jim, — viszonzá Harold nevetve. — Én mindent elkövetek önnek érdekében ; de azt tudhatja, hogy nem minden sikerül mindig. Hála a sorsnak ! nem vagyok lángész és igy meggondolom, mig valamit teszek. Hogy az ember minden bajon tultehesse magát, ahoz impulsiv géniusz kell. De nyújtsa ide azt a claretes korsót, ha nem kell az többé önnek. — Ne siessen oly nagyon a meghívással, kisasszony ; ha már megismerkedett valaki kegyeddel, bizonynyal teljes igyekezettel oda működik, hogy e barátságot folytassa s megszilárdítsa. Figyelmeztetem tehát, legyon óvatos ! — Azt hiszem én is, hogy óvatosnak kell lennem oly gentlemannal szemben, ki ily szép bókokat tud csapni, — válaszolt Anna mosolyogva ; — de most jut eszembe : önnek egy távoli rokona időzött nálunk a télen, egy bizonyos Mr. Holt. — Igen, afféle unokatestvér. Már évek óta nem láttam, iskolás gyerekkorom óta. Osszezörrent nagybátyámmal és azóta soha sem volt Liddingtonban. — Tehát nem igen ismeri ön öt ? — Teljességgel nem, — válaszolt Harold. — Életpályánk nagyon messze eltért egymástól s én hirt is alig hallok felöle. Ez csak részben volt igaz; mert Luxmoore néha kénytelen volt, akaratja ellenére is kellemetlen híreket hallani eme rokona elvetemültsége felöl. Különösen Lacebytől és másoktól hallott so kat Berkley életmódjáról, úgyhogy nagyon kivánatos volt ismeretségét kerülni. Azonban rokona felöl mi roszat sem akart mondani, noha óhajtá, hogy mentül nagyobb távolságra legyen tőle Berkley. Miss Layton nem szólott többet, de bensöleg meg volt győződve, hogy Luxmoore is ép oly véleményt táplál Holt Berkley felöl, mint Laceby, és azon töprenkedett, hogy miért társalog Dick oly kétes jellemű egyénnel ? — Szokott kegyed lovagolni Miss Layton ? — kérdé kis szünet mulya Luxmoore. j — Nagyon szeretek lovagolni, — válaszolt a I hölgy. — Gracia és én ritkán mulasztjuk el reggeli sétalovaglásunkat. Hallom, önnek sok lova van s évenként sokat szokott tenyészteni. — Oh, igen; én sokat tenyésztek, — viszonzá Luxmoore nevetve ; — de azért téves nézet, ha azt gondolja, hogy elég lovagolni való paripám van. Miután ménest tartok, mindig van 40 —50 különféle lovam; de lovagolni való alig van köztök. Higyje meg kegyed, alig birtam egy jóravaló vadászlovat a következő idényen kikeresni egész ménesemből. Szerencsémre, idomitóm visszaküldött egyet amaz izenettel, mikép nem valószínű, hogy ez valaha versenyben sikert arathasson, és igy ezt most paripának fogtam. Layton Anna bámulva nézett Luxmoore-ra. 0 a turf titkaihoz mit sem értett s meg nem foghatta, hogy lehet az, hogy oly nagy ménesből egy paripát is alig lehessen kiválasztani tulajdon használatái'a. — Higyje meg nekem, Layton kisasszony, — ' hogy az tény, mikép a versenyló-tulajdonosok, 1 akármily nagy lóállománynyal bírjanak is, ritkán választhatnak azokból paripát vagy kocsilovat ki. Azonban van egy lovam, mely alkalmas lesz a kegyed számára. Arra volt szánva, hogy a Lady-k dijának egy mértföldjét canterezzo s azt kényelmesen meg is teszi ; remélem, nem sokára alkalmam lesz önnek megmutathatni. — Oh, Mr. Luxmoore, — kiáltott föl Anna kisasszony nevetve, — ismerem én az ön szép pej lovát az ö könnyű canterjével. Hisz a legszebb lovak egyike az, azok közt, a melyeket a parkban láthatunk. De ime a mama huzza már a keztyüjét, mi annyit jelent a tengerészeknél, mint clvitorlázási parancs.