Vadász- és Versenylap 20. évfolyam, 1876

1876-05-17 / 20. szám

142 VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP­MÁJUS 31. 1876. gyeztem magamnak azt a helyet s abban a meg­győződésben, hogy ez másik kakas lehet, felfelé kapaszkodtam. Még nem haladtunk felfelé régebben mint tiz perez óta, midőn a kakast dürögni haliám s mint­hogy az első a völgynek lefelé vonult el, bizo­nyos volt, hogy itt két kakas üzi vidám játékait. Rögtön siettünk a kakas felé s rövid idö alatt egy hegyszakadáshoz értünk, honnan légi vonal­ban mintegy 120 lépésnyire lehetett kakasunk, egy magánosan állott magas fenyőfa csúcsár. Midőn a terepet további vizsgálat czéljából szemle ála vettem, balról egy meredek szirt­falat pillantottam meg, melyre, a meddig bó van rajta, följutni lehetetlenség. Köztem és a ka­kas között mélység ásitozott, telve törmelékkel és apró kövekkel. Nem maradt egyéb választás, mint hamarjában a mélységbe lemenni. Csakhamar lent voltam ; azonban a túlsó oldalon való fölka­paszkodás huzamosabb időt vett igénybe. Se baj ! A kakas még folyvást dürgött. A hó itt erösebben meg volt fagyva, mint a túlsó ol- ! dalon s midőn a gerinczre fölértem, ott látom a kakast az ö vidám tempójában. Sajnos azonban, hogy 100 lépésnyi egyenes vonal táv volt még köz­tünk s egy másik mélyedésen kellett áthatolnom, hogy megközelíthessem. Pedig kelet felől már pirkadni kezdett az ég s ezentúl már nem igen lehet a kakasban bíznunk. És csakugyan, még alig értem a másik mélye­dés aljára, midőn két tyúk röppent el fejem fö­lött a kakas felé, mely pár izben billegtette még magát s aztán alászállott a tyúkokhoz. Sorsom most már mindenesetre sajnálatra méltó volt. De hát mit tehettem. Vigasztalásomul szol­gált azonban az, hogy most már a terepet ismer­tem s jövőre egyedül is kiindulhattam. Visszatértem az erdészlakhoz s egész nap hi­vatali teendőkkel foglalkozván, délután kiindul­tam, ezúttal az erdészszel, s egy kakas este újra jelenkezett oly közel a kunyhóhoz, mint reggel ; mig a másikat sem nem láttuk, sem dörögni nem hallottuk. E váratlan siker fölött megörvendve, az estét kedélyes beszélgetéssel töltöttük el, lehetőleg csöndesen viselve magunkat. Már jóval négy óra előtt talpon voltunk, azzal a biztosság érzetével, hogy a kakast megkaphatjuk s a tűzhely mele­génél vártuk a reggeli szürkületet. Öt óra előtt lövésre gondolni sem lehetett, annyival inkább, mert az ég nagyon be volt bo­rulva. Mindazáltal is már fél ötkor kilopózkod­tunk a kunyhóból, noha felesleges volt óvatossá­gunk, minthogy nem hallottunk semmiféle dür­gést. Oda másztunk szép lassan a helyszínre, s letelepedve plaidemre, ott vártuk a hatalmasan villanyozó hatású dörgést. Azonban a kakas, ugy látszott, megfeledkezett s makacsul hallgatott, a világért sem akarva jelt adni magáról. Az ég borongó, a regg komor volt, holott 2 órakor, midőn én a kunyhóból kitekin­tettem, még pompásan sütött a hold. Hátha a kakas netalán már elkezdett dürögni s az elkomoro­dott idő elhallgattatta szerelmi zöngedezését ? Meglehet ! Szóval, mi hiába várakoztunk. Hovatovább világosodni kezdett. A rigó, a hu­rosmadár, a keresztcsőrű stb., versenyt kezdtek dalolni, csupán a kakas maradt hallgatag. Még csak nem is láthattuk, miután az előttünk terülő fenyöbokrokon nem hathattak szemeink át. Megfordultunk s a másik kakas keresésére in­dultunk, de ott is ünnepélyes csönd honolt s min­den siker nélkül kénytelenek voltunk visszatérni. Alig haladtunk 50 lépést, midőn először az egyik, majd a másik kakast hallottuk tisztán dürgeni. A kunyhó melletti vén kakas éjjel bizonyosan meghallhatta ott fentebb az ifjabbnak epekedő sóhajtásait s meg akarva ezt ömlengéseiben aka­dályozni, közelében csapott le. Később, midőn ki­adtam a rendeletet a vén kakas lelövetésére, konstatálva lön, hogy ez egy-egy reggel három izben is változtatta helyét s mindenütt sokáig né­mán viselte magát, aztán lassan néhányszor kö­szörült s a többi helyen ugyanazt a manővert tette. Egyszersmind az is konstatálva lett, hogy a fiatal kakas ama reggel óta, midőn öt hallottam, a vén fajd lelövetésein nem dürgött többé, s hogy mindig, abban az időben, mikor a tyúkokat várni lehet, az öreg kakas a fiatal közelében tartózko­dott, a nélkül hogy hirt adott volna maga felöl. Végre is sikerült Miskának (vagy hatszori si­kertelen lesekedés után) kézre keríteni. Éjjel lőtte h-, a holdvilágnál, minthogy az egész éjet künt, lesben töltötte. Nagyon vén kakas volt ez, mely­nek párjára nem egyhamar lehetne találni. Abban az időben, mikor Miska a vén kakas megejtésére kijárogatott, érkezett a jelentés, hogy hét kakas jelentkezett. De Jupiter pluvius et to­nans keveset törődik a fajdkakasokkal. Két hétig oly havas, esős zivatar volt, hogy fajdkakas-va­dászatról álmodni sem lehetett. Végre újra letette álezáját Phoebus s több kilátásunk lehetett verő­fényes napokra és holdvilágos éjekre. A kocsis nem mondatta magának kétszer, mi­dőn hallotta, hogy a pejkóval újra útnak indul­hat s igy csakhamar eljutottam az erdészlakhoz. A vadászfiuk élelmi szerekkel rakattak meg s előre küldettek ; én pedig az erdészszel a Trift­bach felé vettem utamat s annak mentén halad­tam. Feltűnt nekem, hogy az erdész megérkezésein­a dalos madarak koncertjében gyönyörködhettünk, a mit pedig a kunyhó előtt ülve kényelmeseb­ben élvezhettünk volna. Hasztalan igyekezett a nyájasan kelő nap arczainkról, a boszuságot le­csókolni. Hiába ! A kakast nem kaphattunk meg s a vadász nem egy könnyen felejti el végzetes szerencsétlenségét. — Már három izben jártam hiába e vadász­területen, — dörmögtem, — de negyedszer nem bizom magamat oly kétséges időmérésre. — Erő­sen feltettem magamban, hogy e területen nem is kisérlek többé szerencsét. Az erdész mitsem felelt. Tudta ö, hogy egész napra jöttem ki s még nem térek haza. Csak­ugyan, midőn a vágást megszeméltük, ügyes aján­lattételek által odáig vitte a dolgot, hogy én éji szállásomat ismét egy alpesi kunyhóba ütöt­tem fel és pedig olyanba, mely a dürgés helyé­től nem mgyon messze esett. Én eme kunyhó felől addig még tudomással sem birtam s csak ugy vetődtem oda, hogy az ut egyenesen arra vezetett. Más kunyhót keresői semmi okom nem volt. A szél föltámadt s egész vihar keletkezett. Korán lefeküdtünk, mindketten lehangoltan s boszankodva a reggel történt ku­kor oly bamba areznt vágott; de én nem kérdezős- ; darcz miatt, s azzal az eltökéltséggel, hogy ezut­ködtem okáról. Fajdkakasok miatt nem volt aggályom. Hiszen jelenték, hogy hét darab dürgött s mind a hetet csak nem zavarta el a vihar. Most azonban útköz­ben kisült, hogy ép az a boszusága, hogy a hét fajdkakas közül csak egyet tudnak most. Valamennyi változtatta a helyét s nem akadhatnak rá. — Rosz omen ez, — jegyzém meg az erdész előtt. — Oh nem tesz semmit, — viszonzá ő, — a kakast megkapjuk. Mindig ugyanazon egy fán tartózkodik, — egy bükkfán. Midőn a nap nyugotra hajlott, a már felszí­tott tűznél fölmelegedtünk a kényelmes kunyhó­ban s a szabadba mentünk ki, mint a róka, lia a füst kikergeti barlangjából. Az ég tiszta volt, a lég enyhe ; a legcsekélyebb szellő sem lenge­! dezett s majdnem kilencz óráig élveztük а pom­pás esti léget. Valami különösen szép az, este egy magasan fekvő alpesi kunyhó előtt üldögélni s a termé­szet impozánsan nagyszerű nyugalmát élvezni s átengedni magunkat ama delejes benyomásnak, melyet erdő és hegyvidék, változatos szépségeivel gyakorol a szivre és kedélyre. A hold fölszállott s а tűzhelyen а parázs mind­inkább homályosult, és nemsokára mi is fölállot­tunk, hogy az épen átérzett benyomások felől álmodjunk. A kunyhó hidegebb lett, mert a tél óta csak most volt először fűtve s nem tartotta soká a meleget. Majd fölkeltem, liogy megnézzem órámat. Ekkor az erdész üttette az óráját. Kettőt ütött az tisztán s én abban a hitben, hogy megbízhatom benne , gyertyáit sem gyújtottam, hogy a maga­mét megtekintsem, hanem nyugodtan visszafeküd­tem s szorosabban csavartam magamat körül plaidcmmel, a nélkül hogy mélyen elaludtam volna. Egyszer csak fél hármat üt mellettem, tal jól kialuszszuk magunkat. Minthogy azonban én kunyhóban soha mélyen és hosszasan alunni nem tudok, fél négykor már talpon voltam s ama szándékkal léptem ki a kunyhóból, hogy az er­dészlakot mihamarabb elérve, haza mehessek, any­nyival is inkább, mert erdőügyeimet immár bevé­geztem s a még folyvást dühüngött vihar miatt lehetlennek láttam vadászatban sikert aratni. Mintegy félóráig hallgatag ballagtunk alá a hegyről, midőn az erdész arra figyelmeztetett, hogy ama helyre érkeztünk, a hol azelőtt való nap a kakast kerestük, s a hol az rendesen dü­rögni szokott. Miután már egyszer ott voltam, miért ne tartottam volni egy kis körszemlét! Azonban a viharban hangját se lehetett volna hallani a fajdnak még rövid távból sem, szemünk­kel pedig nem voltunk képesek fölfedezni. Midőn az egész tért átkutattuk, s meggyőződ­tünk arról, hogy kakasra egyáltalán nem buk­kanhatunk, egy széltől védett oldalvölgy felé irányzók lépteinket, csupán azért, mert az ösvény arra vonult alá. A tiszta bükk-erdöben térdig értek a szél által letört apró galyak s lesodrott levelek. Egyszerre mindketten, mintegy villany­ütéstől találva, állottunk meg. A sz.él daczára tisztán hallottuk a kakas hangját. Siettünk a hang felé, s a mint egy hajlásnál bekanyarodtunk, bükk-lombból álló halmaz közé jutottunk, melyet a szél éjen át hordott össze. Ezen áthatolni leg­alább is egy negyedórába kerülendett s már vi­lágosabb volt, semmint kellene. Egy pillanatig habozva álltunk s mindenfelé szerte kémlelödve, rángatom az erdész kabátjának szárnyát, s ujjammal oda mutatok, a hol a kakas egy hosszan kinyúló, szabadon álló bükk-galyon enyeleg, játszik. — Messze van, — súgta a fülembe. Azonban én elgondoltam, hogy ha most nem lövök, akkor az idén többé nem fogok lőni. Alig majd hárinat, az erdész ismételt nyomása folytán, hogy ezt elgondoltam, eldurrant fegyverem s a ki szintén ébren volt már. Fölkeltünk, világot dörejt ezerszer adta vissza a viszhang. gyujtottunk s lassankint készülődtünk. Majd föl- j A kakas mintha magasra emelte volna lábát nyitja az erdész az ajtót. az ágon s aztán mint egy darab kő zuhant alá — Teringettét ! — ordított inkább semmint ki- a földre. Az erdész áttörtet a szél által össze­áltott fel s én azonnal tudtam, midőu a becsapó világosságot láttam s a rigók fütyölését hallot­tam , mi indíthatta őt káromkodásra. Most néz­tük csak meg óráinkat. Három óra helyett öt óra volt s igy az iitömü, a melyben bíztunk, nem járt együtt az órával. Ily esetlegességnél a mérgelüdés már mit sem használ. A hiba már megtörtént s mint én, mind az erdész elég kellemetlen meglepetésben része­sültünk. Most már az volt fődolog, hogy semmi idő ne veszítsünk s inkább futottunk mint men­tünk a dürgés helyére. Azonban sikertelen fáradság volt ez. Maszko­lásunkból egycb nyereségünk sem volt, mint hogy a futkározásban a tüdőnket rontottuk s legfelebb hordott galyhalmizou, s e közben egyensúlyt vesztve, kalapját, fegyverét elejtve, csúszott alá a lejtön, talán 20 lépéssel alantabb, mint a hol a fajdkakas leesett. Végre sikerült neki egy bokorban megkapasz­kodnia s csakhamar jelenté az örömrivalgás s a kezében magasra tartott kakas a lövés sikeres erdményét. Most újra kibékültünk a sorssal, mely addig oly ádáz volt hozzánk. Oly lövés volt ez, melyről dicsekedve beszél az erdész, s nekem is kárpótlást nyújtott némely szerencsésebb körülmények da­czára is elhibázott lövésemért. Vidáman folytat­tuk utunkat hazafelé, miután az erdész kalapját, botját, fegyverét szerencsésen megtaláltuk.

Next

/
Oldalképek
Tartalom