Vadász- és Versenylap 19. évfolyam, 1875
1875-11-24 / 47. szám
November 24. 1875. Vadász- és Verseny-lap. 313 méltánylással beszól, mindjárt secundál a másik s harmadik s rendszerint kiki sajátja mellett oly dicseriákra fikad, hogy a laicus hallgató annyi jeles tulajdonság elosorolása s megbeszélése felett, bámulatában szemét száját tátja. Hogy betűről betűre mind igaz legyen, a mit ilyenkor hallani, a felett kissé kételkedni szabad ugyan, de ki a kutyának természetét tanulmányozza, az a dicséretet, ha az túlzott is lesz, alapok vagy legalább mentség nélkülinek nem fogja mondhatni ! Méltán tüntethetjük ki ugyanis a kutyát, mint a világalkotó istenségnek oly teremtését, mely sokoldalú jó tulajdonságai és sajátságainál fogva teljesen elüt a többi élő lényektől, mely páratlan s egy a maga nemében. Midőn én a múlt évben mint a vizsgáló bizottságnak tagja az erdészeti államvizsgákban Budán részt vettem, igen megtetszett nekem egy fiatal ember felelete, ki arra kérdésre ; hány főosztályba soroztainak értelmiségre nézve az élőlények ? azt válaszolta : háromra : emberre, kutyára s oktalan állatokra. 0 bizonyosan szerethette s becsülhette őket, mert az oktalanok osztályába nem klasszifikálta. A kutya az egyetlen állatfaj, mely a ragadozó húsevők közül a vad természetét teljesen megtagadva, egészen az emberhez szegődött s annak szolgálatában minden viszony közt tán- torithatlan ragaszkodással megmaradt ; az egyetlen állatfaj, mely az embert a föld minden zugába követi s minden égalji viszonyok közt megélni s szolgálni tud. A csendes tenger szigetein s Afrika belsejében valamint a jegestenger s északi sark Invas pusztaságain, hol semmiféle más házi állatfaj nem létezhet, a kutyát mint az ember hasznos társát találjuk, mindenütt urán ik szokásaihoz s táplálkozási módjához hűségesen alkalmazkodva. Mondják, hogy odafenn a mayas északon a kutya csak sovány szálkás halakkal tápláltatik, sok déli országban meg, hol az emberek mind vegetáriánusok, csak holmi répát, rizst s egyéb növényzeti zöldséget eszik. En részemtől tyyikféle kosztol sem irigylem tőle. A hatalmas étvágyáról ismeretes öreí vadász ezeket mély morgással szővén be beszédjébe, szemöldökeit magosra huzva, oda nyúl egy hatalmas lorju-czionerhez s 1- metsz késével egy dara- h t, »élj közönséges gyomorral bíró két más egyénnek elég lett rols>. Ismét fe'.kaczagott a társ ;ság s kérte, hogy ha fogainak működése engedi, folytatná érdekes beszédjét. (Folyt. következik.; Csetneki. Második sas fogásom, Rohrmoosban.*) (I860., junius 13-tól—21-éig.) — Ai'co-Zinneberg Miksa gr. vázlatai után. — 1860. évi junius 13-án. Reggeli 7 órakor Rohr- moosba — Waldburg-Wolffeg-Waldsee Frigyes herczeg Allgauban, a Bodentavától 10 óra járásnyira fekvő uradalmába — megérkezvén, azonnal értekeztem a herczeg ottani gazdatisztjével Weber Jánossal, a ki Rohrmoosban növekedvén fel, teljes helyismerettel 1 irt : miként véli legsikeresebben létesíteni a vállalatot, hogy az úgynevezett veresfalon fészkelő kőszáli sas-család birtokába jussunk. A tanácskozást csakhamar azzal végezém, hogy vele együtt már reggeli 8-kor a helyszínére mentünk, hogy mindenekről személyes meggyőződést sz rezvén, saját belátásom szerint intézkedhessem. Az egész fal mintegy 4—500 láb magasságú, s a fészket rejtő üreg fö'ött legalább 25 láb magasan előre függ, s szélessége, mely az egész hegyet övezi, lehet legalább 600 •) A szellemes szerző és kitűnő vadász, kinek e pompás vadászrajzot köszönjük, legelső sasfogását is közzétette, és pedig : egy ügyesen szerkesztett költeményben vázolva a kiállott nehézségeket, mig a szárnyas király udvarához hatolhatott. — A » Vadász- és Versenylap« törzsolvasói, kik emlékeznek az e lapokban 8—10 év előtt közölt érdekes sasvadászatokra gr. Chotek Rudolf és br. Orczy Béla tollából, bizonynyal kétszeres érdekkel veendik e merész vállalkozás rajzát, és élményeit. Szerk. lépésnyi. — A falon mintegy fele magasságában egy átlag 2—-3 láb széles zerge-ut vonul, melyen egy tökéletesen gyakorlott hegymászó meglehetős könnyűséggel átmehet. Közelébb, mint ez útra, a sasfészekhéz jutni emberileg teljes lehetetlenség. — A zerge ut mentén itt olt apró fenyők áltak a fészek alatt, mig a fölött egy lombos veres égerfa tartott árnyat, melyeket, és pedig : az elsőket a sasfiak kikémlésére, az utóbbit pedig rejthelyül az öregek lelövésére, felhasználni gondoltam. Weber az udvarnok és én legelőbb nagy fáradsággal fenyő- és éger-ágakat hordtunk össze, hogy rejthelyet építsünk, melyből az öregeket elejthessük. Ugyané falon még egy másik fészek is van, melyben a sasok már évek óta tanyáztak, s melyről a sasfiókot látni (nagy ritkaság hogy kettő legyen egy fészekben) s az öregeket lelőni igen könnyű leendett ; azon fészekből azonban, melyben az idén laktak, még soha sem tétet, tt kísérlet megkeritésökre, miután az lehetetlennek tartatott; s bevallom ír agam is, mikint nem volt csekély feladat : az első kisér- lettevönek lehetővé tenni ezt. Junius 14-én. Hajnali 4 órától este 6-ig a rejt- hely mögött valék, s egy heves esőzés édesité e 14 órai várakozisomat Délutáni 3 órakor jött az anyasas, s mielőtt a fészekbe egészen beröppent volna, lelőttem, ám de eséséből ismét meggyőződtem, hogy ez állatok kiválón erős lövést kívánnak ; — és csak a midőn e roppant madarat oly kicsinynek láttam a fészek fölött elsuhanva, akkor vettem és/.re, miszerint a távolságban tévedtem, miután az egy biztos göbecslö- vésre tulajdonképen mégis nagy: legalább 60 lépésnyi vala. A mélységbe nem tekinthettem alá, ama reményben tehát, hogy talán a him is megérkezik, még teljes három órán át ültem helyemen, tapasztalásból tudván, miszerint ámbár a kicsinyek gondozása tekintetében a sasok nem tartanak is rendes időt, mégis inkább reggel és délben , mint későn este térnek vissza otthonukba. Esti hatkor azután valódi zápor közepette lesziiltam leshelyemröl, hogy az anyasast felkeressem, de melyet a felhalmozott kő , sziklaüregek és omladék közt egykönnyen fel nem lel hetvén, a keresést a szakadó záporban abbahagytam. — Ezer gondolat, — mely a vadász szivét izgalomba hozhatja — kergetödrék fél éjen át agyamban, melynél az aggodalom : hátha a sas /testében, a Kova nem láthaték, mégis elmenekült valamerre, s talán holnap sem fogom át feltalálhatni — kétségtelenül a főszerepet játszta. —1“ Messze volt, s a göbecs csak göbecs ;— és mégsem golyó, s repül szerte a merre isten akarja ; mint ezt minden golyó-lövész, még a legnagyobb lövési ügyesség mellett is tapasztalásból tudja? . . . egyszóval épen nem rózsaszínű kedélyben aludtam el. Junius 15-én. A zápor egyre omlik, egész éjen és egész napon át. Weberrel és ennek egy szolgájával reggel 8 órakor mégis cliudulánk a Rohr- moostól egy jó órányira fekvő sziklához a sast felkeresni, és keresésünket csakugyan siker koronázta, mert a sast alig egy negyedórái kutatás után feltaláltam egy kőomlásban, ugyanazon helyen, hol tegnap hasztalanul keresem, s mely mellett legalább húszszor elmentem, a nélkül hogy valamit észre vettem volna. Hogy holtan esett e már e helyre, vagy e rejt helyet csak azután kérésé fel, bizonytalan, azonbau fény, miszerint a hely olyan volt, a hol ha a véletlen szerencse reá nem vezet, naphosszat tartó keresgélés is sikertelen leendett. Egészen átázva, lel- kembÖl örvendve tértem vissza zsákmányommal. E közben oly erős köd is szállt alá, hogy m ira mit s m lehető remélni, s nem teheték egyebet mint a madarat megszáritgatám, s legszebb pely- heinek kiszedésében gyönyörködtem, hogy másnap azonnal Münchenbe küldhessem, kitömés végett. Estvére kissé kiderült, s még tgy kis sétát tevék a völgy felé, hol a himsast magasan láttam a légben kóvályogni, inignem bealkonyult. Alig tudtam bevárni a másnap reggelt ! Junius 16-án. Reggeli 4 óra, felséges idő! A mint a bérezre felindultam, a sas már a magasban keringett, a fészekhez azonban nem közelitelt, hanem mintegy két óra múltán tovaszállott. Azonnal felmentem leshelyemre, melyhez a mire felértem, már a sas is újra megérkezett, s látva engem a rejt mögé vonulni, miként a nyil dühösen csapott felém, — nem mulasztva el mégis, mindannyiszor a hányszor ezt ismételte, bizonyos tisztessége*, mintegy 80 lépésnyi távolból egy szerény fordulatot csinálni, mignem pár órai időzés után — a jelenlétem által okozott ingerültség miatt mind-mind magasbra szállva — végre búcsút vön. — Ámbár mára kevés remény biztatott már, mégis egész nap a rejt mögött maradtam, a ki azonban csakugyan nem mutatta többé magát, az : a sas vala ! Hazatérvén, Wéber elbeszélte, hogy ö és a Fischeni erdész fia, a múlt évben, a másik fészekben határozottan ugyan e himsasra tüzeltek sikertelenül, s hogy az ennek folytán rendkívül félénk és ovatos lett ; minek hallatára önkéntelenül arra gondoltam, hogy párjának eltűnése és mai találkozásunk aligha fogják azt bizalmasabbá tenni. Junius 17-én. Reggeli 7 órakor. Vasárnap lévén — az udvarnokkal a két órányira fekvő Tiefen- bachra mentem át misét hallgatni, úgy hogy a sas után csak délfelé nézhettem. Hazatértünkben a légben kerengni láttuk a sast, s én az eső daczára mindjárt elfoglaltam helyemet s estig vártam a szerencsére. A várt vendég azonban igen, későn, mikor már hazafelé mentem — tért viszr sza, s akkor se vonult fészkébe. Junius 18-án. Eső és köd, úgy hogy mit sem láthat az ember; délfelé kissé kiderült s én azonnal siettem bérezi leshelyemre. A sas öt óra felé megjött, de egyet-kettőt fordulva, újra eltűnt s nem tért meg újra, — úgy hogy aggódni kezdtem ; mily lankadatlan türelemre, fáradtságra és még sok szerencsére lesz szükségem , ha őt egy- átaljában bírni akarom. Junius 19-én. Felséges idő lévén, már éji két órakor búcsút mondék az álomnak és- felsiettem a hegyre, az erős <jér miatt azonban annyira átfáztam, hogy reggeli hat óra felé alig birtam tovább kiállani, mignem 8 órakor a sas megérkezése ismét felmelegitett egy kissé. Egy darabig a légben keringett, s azután fent a sziklafal fokán, tőlem mintegy 200 lépésnyi távolban leszállt egy száraz fára, s teljes két órán át le nem vette leshelyemröl tekintetét. Ez egész időn át figyelemmel néztem őt távcsövemen, s tisztán láttam miszerint szünet nélkül azt igyekezett kikutatni : vájjon a rejtben vagvok-e vagy nem ? Ezer különféle mozdulata fejével, nyakával és szemeivel valóban érdekesek voltak. Bármily nehéz feladat volt is, elhatároz lm jneg sem inoczczanni, tudván, hogy finom látása a legcsekélyehb mozdulatot is észreveendi Ez keserves két óra volt ! Most végre kitárta hosszú szárnyait, s egyetlen lökéssel elta- szitva magát a faltól, eltűnt a hegygerincz mögött. — Ha most érzre nem vett — gondolám — úgy mindent biztosnak tart, s kétségtelenül élelmet hozand fiának ; ba pedig vissza nem tér, úgy észrevette ottlétemet. — Alig múlt el egy óra, s egyszerre suhanást hallék a légben, s ugyanazon pillanatban elvillanni látám őt a fészek előtt, melybe ép oly kitűnő ravaszsággal, mint ügyességgel belökte a körme közt hozott őz-ünőt, — egy kissé oldalt az arra várakozó fiatal mellé, — maga pedig hatalmas szárnyait összecsapva, mint egy darab kő zuhant alá legalább 200 láb- nyi mélységbe, hol szárnyait egyetlen csapással újra kitárva, kényelmes nyugalommal keringeni kezdett. — Mindez olyannyira egyetlen pillanat müve volt, hogy eszembe sem juthatott reá lőni. A ravaszság, de főleg a raffinerie, melylyel magát a mélységbe veté, egészen elbűvöltek : ha ezt mindenkor ismételni fogja — nem tudom, hogy jutok hozzá! . . Öt óra után ismét az elébbi suhogás üté meg füleimet, s mielőtt arra gondolhattam volna, hogy lőjek, villámgyorsasággal élelmet dobva be fiának, s mesterileg óva magát a lövés elől, ismét eltűnt előttem a mélyben, a honnan csöndesen keringve, pár p>rcz után ismét előtűnt. Ez alkalommal azonban észrevettem, hogy a mig karmaival az élelmet a fészekbe löké, szárnyaival — a hasadék szűk volta miatt — két gyors csapást
