Vadász- és Versenylap 19. évfolyam, 1875

1875-03-17 / 11. szám

82 VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. MÁRCZICS 17. 1875. »Gondom lesz rá, hogy meg ne történjék. Különben meg, az idén sem láttam még nyulat ebben az elkárhozott erdőben.« Mialatt igy szót váltok a csöszszel, egyik kopóm a sűrűben hangot ad, utána a másik, s vig csaholástól visszhangzik az erdő. »Szent Hubertus megkönyörült rajtunk : nem megyek haza üres táskával,« gondolám magamban, s gyorsan elhelyezkedem a hajtás vonalába, és csaknem ugyan-e perczben megpillantom a futó vadat ; de távolabb esett, hogysem rá puskázhattam volna. Mi a kő ! hiszen ez állatnak hosszú farka van, nyul nem lehet, rókának pedig he nem illik, noha vörhenyes szinü, rókának^ igen kicsiny volna. A kutyák élénken mennek a nyomon, mig nem egy hatalmas tölgy alatt megállapodva, ugatásukat a fa ágai közé irányozzák. Oda sietek s ime egy hatalmas nagyságú veres kandúr gubbaszkodik a fa hegyében. Első pillanatra a csalódás miatti boszuságomban le akarám durrantani ; de a szegény állat oly könyörgő arczkifejezéssel és kérlelő szemekkel tekintgetett felém a magasból, hogy, ámbár rabló állat biz ő, megszántam és bántatlanul hagyárn. Hja ! a vadászat luxus-czikk, még ha pecsenyét nem hoz is a konyhára. Meg kell biz azt amúgy magyar-miskásan adóztatni. A régebbi időkből egy másik esetről is van tudomásom, mely alaposan gyanittatja velem, hogy maguk az erdőcsőszök, a felügyeletükre hizott erdőkben, valóságos szabadalmazott orvvadászok. Magas hó feküdt akkor a földön, dc mi ennek daczára is, karácsony előtti napon — vadat keritendők asztalainkra — kirándultunk e vidék legnagyobb vadászterületére a szentkirályi tölgyes erdőbe. Jó négy kopó állt akkoriban rendelkezésünkre; de kegyetlen hideg levén, kellő szimat hiányában a vadászat sehogy sem sikerült. (Folyt, következik.) Vasmegyéből, Jánosháza vidékéről (N. Kamond) Írják : Mint ismeretlen vidéki embernek illenék tán először vadállományunkról némi fölvilágosítást adni, »mert ép ugy érdekli a vadászt ez, mint a terményeknek állása a gazdát«, — de a mit igy neveznek »vad« mindez nálunk igen ritka, legyen az futó vagy repülő, s ezért nem igen érdemel említést, ámbár ezek kímélése vagy szaporodása tekintetéből nálunk már 3 év óta nem tartattak meg az előbbi években rendesen tartatni szokott ugy nevezett karácsonyi vadászatok, de egyébb vadászatok sem igen. De a vad még sem szaporodik, mert a mit nálunk vagy bárhol is egy helyen megkímélnek, azt a körüli szomszédokban szüntelenül lézengő vadászok (prücske'rezők) ellődözik, ezen feliil a kóbor kutyák s más ragadozók is sokat pusztítnak el, a mi ugy sem ismeretlen e lapok tisztelt olvasói előtt, mert igen sokszor volt már ilyen emlitve bennük. Azért hallgatok is erről, ne hogy a t szerkesztő ur megsokalja a panaszt, s úgy kiáltson fel mint az ur, midőn igy szólt : Megint panasz, de már megint panasz, Es a kire szól mindig csak ... az Tart a panasz reggeltől estig Az ember még nem is nyughatik. Igy szólt az Isten nagy boszusan. A mi valóban igaz is lehet azzal a külömbséggel, liogy itt nom a papokra, hanem az orvvadászokra lehetne panasz, a kikre azonban mivel mások már ugy is panaszkodtak, én ezt nem teszem, inkább sietek a dologra. Nálunk az 1873-ik év őszén 13 db. nyulat találtam olyat, melyen semmi lövés található vem volt, elpusztulva, s ezt most már csak azért emlitem meg, mert ugyanilyet a mult év november és deczember havában ismét 3 darabot találtam, s e felöl nem vagyok tisztában magammal, ha nem-e a »V. és V.-lap« mult évi 43-ik számában emiitett »lépfene« okozd vesztüket, mely mint a nevezett helyen emlitve van, sok károkat okozott már, s a melyet azért jó volna a maga valóságában megismerni, valamint azon módok és eszközöket is, melyekkel ezen veszedelmes bajoknak az illető helyekeni terjedését meggátolni lehetne. Mert van ugyan a nevezett helyen emlitve, hogy a bullák elásása korántsem nyújt elegendő biztosítékot ezen baj elharapódzása ellen, miután bennük férgek képződnek, melyek a felszinre jönnek, s a betegséget állandóan terjeszthetik, — de arról, hogy mi volna hát elégséges : még csak említés sincs téve. — Valamint arról is jó volna tudni, ha ugyan egyiránt ártalmas-e ezen baj futó és repülő vadakra ? mert ez kétséges előttem, mivel azon nyulakból, melyek nálunk az említett bajban elpusztultak (ha ugyan I valóban az a bizonyos lépfene volt) nem egyet falatoztak fel a kányák és szarkák, s még sem tapasztaltam, hogy ezek közül csak egyetlen esett volna is el lövés nélkül. Azt azonban ismét tapasztaltam, hogy szinte a mult évben és pedig május, junius és julius hónapokban ugyanitt, a menyétek vesztek, s ezek közül 9-et találtam meg, melyeknek külsejükön szintén semmi sértés nem volt látható, hogy ezek is a nevezett bajban vesztek-e el vagy nem, azt nem tudom. Azért a t. szerkesztő ur engedelmével, bátor vagyok e lapok igen tisztelt olvasóit felkérni arra, liogy lenne szives az, a ki eziránt némi fölvilágositással szolgálhatna, azt a közügynek megtenni. Volna most még egy más észrevételem, s pedig az erdei szalonkáknak egy veszedelmes ellenségét akarnám megismertetni azokkal, a kik ezt még nem ismernék, s mely nem más : mint a távirdasodronyok. Az 1872-ik évben készült cl a magyarnyugoti-vasut s ugyanekkor lett mellette a távirdasodrony is felállítva ; tehát a nevezett időtől, vagyis az 1872-dik évi őszi szalonkavándorlástól máig, ezen gyilkos távirdasodrony, mely mintegy 150 ölnyi hosszúságon vágja ketté а К i erdőt vagy jobban ennek egyik sarkát, 11 darab szalonkát fogott el s végzett ki. Ezeknek nagyobb része az itt állomásozó vasúti bakter konyhájára került, ki mióta az elsőt megizlelé pontosan figyeli a kellő időben a sodrony alját, mert mint mondá »finom kis pecsenyéje van annak az isnyefnek.« Láthatni ebből, hogy ott, bol a távirdasodi-ony érint oly helyet, hol a szalonkák tartózkodni szeretnek, nem marad egyébb bátra mint minden nap, mikor a szalonkáknak vándorlási idejük eljön, reggel jókor kisétálni az illető helyre s itt a sodrony mellékét úgy 7—10 lépésnyi szélességben jól megvizsgálni; mihez jó vizslát is lehet használni, ez bizonyosan megáll s felad minden elesett szalonkát. F. J., u. v. Halim pasa gazella-vadászatai.*) Néhány év előtt történt, Said basa, akkoriban alexandriai alkirály, nagy ünnepélyt rendezett, melyre meghivta Kairóból az egész királyi családot. A kéj vonat, mely a fényes társaságot Alexandriába vitte, déltájban Kaffir Azzayalba ér és ott a Nilsuon átvezető hajóhidra robog. A hatalmas folyam közepén a gépvezetö iszonyú rémületére észreveszi, hogy a hajóhíd felhúzható részét nyitva feledték ; egy sikoltatással tudtára adja a társaságnak, hogy a vonat a legközelebbi pilla*) Souvenirs of the Modern Egypt. A »Field« után. natban a habok közé zuhan. A férfiak a rémület által mintegy leszegezve állanak ott; csak egy ember akadt, ki с borzasztó pillanatban sem veszté lélekjelenlétét; odakiált társainak, hogy kövessék, egy hatalmas lökéssel kifesziti a vaggon ajtaját ötven lábnyi magasságból a bullámokba veti magát és mig társai egytől egyik a Nilus fenekén vesztek, ö egész nyugodtan a part felé úszik. A féifiu, kit ezzel bemutatni szerencsének volt, meglehetősen igénytelen alak, sötétbarna, arabs typus, izmos, tetterős fia a sivatagnak, a leghíresebb seikok legkitűnőbb veté'ytársa. Halim basa, a kliedive nagybátyja, a hires Méhemet Ali fia. E bemutatás után bizonyára szívesen tart velünk a nyájas olvasó, ha elkísérjük Halim basát, mikor társaival felkerekedik iizöbe venni a gazellát, mely gyorsabb az arabs ménnél, gyorsabb a syriai ebnél és gyorsabb a sivatag fergetegénél. Gyönyörű látványt nyújt a sivatag e daliás lovagja, sebes arabs ménén, mely arany és drágakövekkel kirakott takarója alatt prüszköl, kapar; a fényes társaság festői nemzeti öltönyekben; a kopófalka bosszú zsinórokhoz kötve követi a vadászokat. A syriai kopó sajátságos fajta, lába kurta, de gyors, fáradhatlan, a hosszú bozontos fark izeg-mozog a sivatag fertegetében,mintha evezőlapát volna ; szemében megnyerő szclidség és szinte emberi okosság villog, de lia prédát pillant meg, csak ugy szomjuhoza a vért mint akármelyik véreb ; soha sem ugat, mindig csak vonit és e tekintetben jobban hosonlit a farkashoz, mint civilisált országok kopójához. Halim basánál jó dolguk van, mert ő hü fia ugyan Mahomednek, de még hivebben ragaszkodik a régibb ősapához : Nimro» hoz. Ezért ebeit, bár a müzülmann »tisztátalané állatoknak tartja és gazdátlan csavarogtatja a sálban, gondozza, ápolja, nem hagyja. De engedelmet kérünk, még jóformán meg sem néztük fejedelmi hősünket; mert máskülönben hogy is kerülhette volna el figyelmünket a daliás középkor egyik symboluma, a lovag öklén ülő sólyom. Senki sem használja már с vidékeken, csak Halim basa ; ott ül a madár a hasa öklén ; élesen fürkésző szemén meglátszik, hogy majdnem ép ugy szereti a vadászatot, mint gazdája, mintha tudná : ősei mily nagy szerepet vittek a középkor férfias mulatságain. A festői cavalcade jókedvűen vágtat ki a »győzelmi kapun«, mely a nagy sivatag felé nyilik, elhagyják a régi szultánok és khalifák porladó sírjait, ki a nagy, kavieslepte sivatagra, melynek nagyszerű egyformaságát nem zavarjn bokor, fii, virág vagy fa; nagy tengeren képzeli magát a kalandozó. Egyszerre a láthatár szélén öt-hat nyúlánk, sudár alak szökell fel, kíváncsian elmerészti fejét és nézi a jövevényeket. E látvány uj életet önt a már-már lankadozó emberekbe, paripákba, ebekbe ; mint a villámcsapás iramondnak a préda felé. A gyönyörű állatok pár pillanatig mozdulatlanul bámészkodnak, majd sebes futásnak erednek ; minden ugrással nagyobb lesz a távolság üldöző és üldözött közt, a gyors lábu ebek remény nélkül erőlködnek, közöttük és a félelem serkentette fáradhatlan gazellák között ezembetünőleg növekszik a távolság; az üldözött vad röpülni látszik a halálos ijedtség szárnyain. A jelenet rendkívül élénk, igazgató, festői; a soha cl nem álló szél vigan lobogtatja a beduiuok humuszait, a remek arabs futók kitágult orrlyukakkal vértől elfutott szemekkel hatalmas ugrásokra szedik gyönyövii lábszáraikat, a vérebek bozontos farkaikkal jobbra-balra csapkodva veszik üldözőbe a nemes vadat. De hiába minden erőfeszítés, a sivatag kedvencz gyermekeivel még csak lépést sem tudnak tartani. Emberek és állatok mind jobban elmaradoznak, a könnyülábu gazellákat már alig lehet látni, oly távol vannak : csík a beduin sasszeme tudja még a láthatár szélén el-cltiinö sötét pontokat megkülönböztetni. Halim basa, a keleti lovar kecses, ügyes mozdulatával egyszerre felegyenesedik a vágtató paripa hátán, a jobb keze öklén ülő sólyom fejéről