Vadász- és Versenylap 18. évfolyam, 1874
1874-08-21 / 34. szám
A c GUSZTUS 26. 187 4. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. 231 keszthelyi nevelég — a lótenyésztés félben hagyása miatt eladó — Halápon Bogyay Istvánnál. Ára 800 frt. Eladó egy fekete dupla pony, tökéletesen belovagolt hátas ló, 14 1,2 markos, hibátlan; megtekinthető Péczele í a tulajdonos, ifj. Fáy Béla urnái. Hátszeg vidékéről. Erdély e regényes vidéke eléggé ismeretes e lapok régebbi olvasói előtt. B. Bornemissza T., s különösen Maderspach S. elragadóan ékes tollal festék az itteni vidék szépségét és vadászatait. Általánosan ismeretes, hogy e classicus földön, hol egykor talán Traján és Decebal ; később a nemzeti fejedelmek, egy Hunyady, a Bethlenek, Bánffyak, Telekyek, Csákyak vadásztak, — mindenféle hazánkban honos vad, ba nem is nagy bőségben, de mégis szép számmal található most is, elkezdve a retyezáti zergéktőlés medvéktől lealepus timidusig, s a siketfajdtól az aljakban tanyázó fogolymadárig, valamint a Kalány környéki mocsarak körül élődő vizi szárnyasokig. Mindemellett — mint már mondám — a vad nem nagy bőségben van, s magam is csak mult évi októbor havában részesültem olyan vadász-szerencsében, melyet bosszú 18 évek során át kitartóan és fáradtságosán űzött vadászataim közt, mint szenvedélyes vadász ez évig elérni nem birtam, ekkor lőttem ugyanis első medvémet. Bár vadászpályámat eddig elég siker koronázta, de mégis bántott bosszú évek során át az, hogy medvét még nem lőttem, de még párja most is háta mögött teremhetne. A többi i ne'gy matróz — talán mert me'g nőtlenek — semmi különös ismertetőjellel nem birt; s az e'szaki lakók csendes, türelmes verevel birnak, kevéssel megelégesznek, hasonlóan a halak és rozmárokhoz ; néha hónapokig a legnagyobb vihar és munka közt fáradhatlanok, s midőn éltök kocz- ' káztatásával a hajót s vele életöket megmcnték — a legnagyobb alázattal köszönik meg, ha egy korty pálinkát vagy dohányt adsz nekik. Másnap este felé hajónk a kandaladsai öbölben volt s partokhoz közelitett; a kapitány számítása szerint Lapponia déli szögleténél voltunk. Erősebb nézés után, a megint ritkuló párán át, néha lehetett is szárazföldet látni, pár száz láb magas hegyekkel. A Fehér-tenger hullámzása a lapponiai partok felé tart, legerősebben Triostrowra és Mesen felé; a dagály itt 20 lábnyira emelkedik s több óráig állva marad. Hogy horgonyt vethessünk, arra a tenger még igen mély volt; a ködös pára közt pedig magunk nem mentünk közelebb a partokhoz. Kapitányunk tehát két matrózt lebocsáttatoott egy csolnakkal, hogy evezzenek ki s hozzanak egy kalauzt, ki hajónkat a kandaladsai öbölbe vezesse. Néhány óra múlva megérkezett a csolnak egy kis emberkével, ki fókabőr öltönyében, vértelen sárga arczbőrével, s merev szemeivel maga sem különben nézett ki, mint valami vad tengeri állat. Valami rozmár-vadász lehetett, nemzetségére nézve félig lappom, félig valami más keverék; kérdezősködéseinkre keveset beszélt, s nehezen tudta magát pár szóval és jellel kifejezni; annyit mégis megtudtunk tőle, hogy a törzs; különben minden gondolatja csak a kenyérre volt irányozva ; ö már evett ilyent, s legboldogabb embereknek tartja azokat, akik a kenyeret nőni látják; azt hitte az is ugy terem, mint a rozmár. Miután kenyérrel jóllakott volna, látható megelégedettségszabadban nem is láthaték. A vadászösztön, : egy medvére lőhetni, nem hagya semmi idő- l szakban nyugton ; számtalanszor másztam meg < zord téli időben a Retyezát hegylánczolat különböző táját egy magam, azon reményben, hogy ba már hajtóvadászatokon a szerencse nem kedvezett: legalább téli fekhelyéről verhetem fel a medvét, — mind hiába. Se igy, se amúgy nem találkozhattam a gubanczossal; pedig számtalan vadászaton voltam, hol medve esett; sőt történt pár alkalommal, hogy jobb vagy bal szomszédom fegyverétől hullott el, a nélkül, liogy közeledni láttam vagy hallottam volna. Vidékünkön a medvevadászatok legsikeresb ideje az őszi hónapokra esik, midőn a kukoricza éréséhez közel van; ily időtájt a medvék családostul elhagyva a magasabb fenyőregiókat, örömestebb tartózkodnak kisebb erdőségekben, melyből kényelmesen tehetik éjjeli sétájukat a közeli kukoriczaföldekre és szilváskertekbe. Ily időtájt a földnépe, melynek a málé és szilva (ez utóbbi mint pálinka) fő tápszere, különös éberséggel őrzi földjeit éjen át. Vannak közvetlen a havas aljában községek, melyek lakói ez időtájt minden éjet kukoriczaföldjükön töltnek kutyájukkal. Hány ily éjet tölték közöttük magam is, egy kis szénaboglya tetején fekve, a nedves talaj ellen, s éber figyelemmel ; midőn minden levélzörgés formularis idegessé tett, Én álmatlankodtam a batár egyik felén, mig reggel aztán mutatták a helyet oda nem messze, hol a maczkó jól lakmározott az éjen át, s a nélkül, hogy ismeretségem után vágyott volna, szép csendesen odább állott. — Végre azonban ütött az én órám is. Egy szép októberi reggel beállít hozzám T. Gy. szolgabíró, egyszersmind régi vadászpajtáI gel foglalt helyet a kormanyrudnál, míg a le- i genyseg nyugalomra adta magát a fedelzet alatt. Ez alatt már teljesen éj volt, a mi fogalmunk és a csillagászati naptár szerint, mert a nap leáldozott a láthatár mögé; mindemellett is a le1 vegö fehér volt (vagy hogy is fejezzem ki magamat, mert világosnak nem mondhatom), a tengervíz fehér volt, s a mi kis emberünk a kormányrudnál, az ő vizes fóka ruházatában maga is fehér fókának titszelt; s csak azon nyilatkozatok, miket előbb a kenyér felett tett, mutaták, hogy némileg mégis az állatvilág egy mngnsb képességű tagja ö is. Éjfél után egy óra felé lehetett, midőn az északi sarkkör vonalán éppen áthajóztunk. A levegő és világítás teljesen megváltozott; észak felé az egész láthatár izzó veres köd tengerben úszott, melyen mint sürü sokszoros fátyolon át távoli jég hegyek körrajzai mutatkoztak ; a szél erősebb lett, s ha néha-néha e sötét fátyolt egy pillanatra szétlebbenté, a látható uszó napból, gyémánt tüzsugarak lövettek be, s a sötét vizeket messze bevilágiták mélyjökben, mintha földalatti vulkánok izzó parázsa tükröződnék át rajtok. Csendesség volt a természetben, a vitorlák bágyadtan lohadtak le, a tenger széles hullámzásban volt, mintha nehéz léhlzetet venne, csak a jeges-kacsa falkák quakogása hallatszott néha körülöttünk, s az egyik vitorla rud keresztjéről egy fuvola bűvös haDgja, melylyel valamelyik hajóslegényünk a fókákat csalogatta fel a víz mélyéből. Lassankint emelkedett a ködfüst, s éppen mint izzó hullámtengorbe siilyedezett le a nap, midőn hajónk szerencsésen az öbölbe evezett, melynek zikláira nagy ezüst szörméjü delfinek kapaszkods k ki a hullámokból, fuvolásunk varázszenéjére, tai pedig álomra, hajtók fejeinket. M som, azon örvendetes hirrel, liogy emberei (Plajas) azon közlést tették, miszerint a helységtől mintegy két órai távolságban eső durnbrávai kis erdejében medvék tartózkodnak. Azonnal elhatároztuk barátommal, ki szintén szenvedélyes vadász, hogy másnap reggel hét órakor indulunk ő kemék felkeresésére; mert ba csakugyan a jelölt helyen tartózkodnának, ez esetben időt veszteni nem lehet; annyival inkább, mert már pár nap alatt a kukoriczaszedést végzik a vidéken, s a medvék ennek befejeztével ismét elvonulnak. Másnap reggel hat órakor egész csendben előállittatám kocsimat, hogy barátomhoz induljak. Egész csendben, mondom, mert már restelni kezdém az utóbbi időben, ha ösmerőseimnek tudomása volt a felől, hogy én megint medvevadászatra mentem, s aztán üres kézzel tértem haza. Ezúttal tehát csak úgy lopva távozám; még kocsisom sem tudta, hová megyünk. . . . — Hajts ! majd megtudod, ha ott leszünk — — mondám neki kíváncsi kérdezősködésére. Háromnegyedórai sebes hajtás után barátom udvarára behajtaték. s nagy bámulatomra még ágyban találám— Ágyban ! ? mikor medvére van kilátás, s én azt sem tudom, hová legyek izgatottságomban... Már azt bittern, hogy a medvék tán elköltöztek boldogabb vidékre s barátom ezért nem siet. De nem; a medvék, mint a csőszök reggeli rapportja hangzott, még mindig a Dumbava hegyoldalban tanyáztak... Alig tudtam bevárni, mig barátom khinai kényelemmel felöltözködött és reggelijét elköltötte. Valahára mégis megindulánk; egész karavánunk állott öt bajtóból, bárom paraszt sz.péterfalvi lövészből, az erdei plájaszból. T. Gy. barátomból, ennek írnokából, K. A. ur szabadságolt állománybeli honvédhadnagyból s csekély személyemből; igy összesen 11-envoltunk. A vadászterrenumot ugyan régibb időtől fogva ismertem, tudtam, hogy kicsiny, mégis létszámunk igen csekélynek tetszett, szokva levén, hogy medvevadászatokkoz 2—300 hajtó lármázzon ; aggályomat közlém is útközben barátommal ... — Kern kell több ; olyan helyeket állunk el, hol a medvének — ha van — mutatnia k e 1 í magát, — mondá ő biztossággal, s ez állítása ez egyszer be is teljesült. Két órai gyaloglás után elértük a (? *) aljában lévő szilvás-kertet. A fákon még néhány túlérett szilva csüngött, mi a kissé bosszú reggeli séta után igen ízlett, s ellőttünk egy pár rosz élezet hogy ha medve koma hirtelen megjelennék a dézsmálok közt... — Ke bolondozzatok, — mondja Gy. barátom, — Árpádnak máris ég felé merednek hajaszálai s a piros sipka inog a fején ... — Süsd meg azt a vizenyős élezedet, — mondja rá az phlegmatice, — hisz parókát viselek. ... — Kincs is itt közelben medve ? nemde ? — mondja feszelegve a hajtók egyike, a mint megindulunk. — Csendesen! — mondja Gy. barátunk s a d J talajra mutat, melyen mohó szemeink a szárazság daczára is felismerték a porban a hatalmas medvenyomokat. *) Rosz írás miatt olvashatlan lielyne'v. Javitnok.
