Vadász- és Versenylap 18. évfolyam, 1874
1874-04-22 / 16. szám
A PRIL 15. 1874. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. 117 Az időjárás kedvező le'vén (délben 2 6, éjjel 15 fok C. mutatott a légmérő), elhatároztam olyan hamar, mint csak lehet előkészületeket tenni, hogy a környékbeli valóságos vadász-eldoradóba, a Bogos és hamassini magas hegységekbe, és a borkai síkságra, a Beni-Amers törzshöz kiránduljak; 19-én lettem kész és 20-ára határoztam az indulást. Saját használatomra csak egy 12-es öblű, központi tiizü kettős-göbecs fegyverem volt a brüsseli Mahillontól, mely mint utóbb láttam, nagy vadra nem elégséges; ezenkívül egy kettős-golyófegyver Webly és fia londoni műhelyéből, mely utóbbi huzagai gömbölyűek levén, könnyen tisztithatók. Töltényekből az Eley-féle zöldeket használtam, s oly jóknak bizonyultak, hogy 3800 darab közül egy sem mondott csütörtököt, mi tekintve azt, hogy tengeri levegő, esőzés és reggeli harmat befolyása alatt voltak, bizonyára csodálandó. Szolgáimnak 16-os öbü percussiós fegyvereik voltak, belgiumi gyár-készitmények ; volt nekünk még egy pár Rennington-fele fegyverünk is, melyeket a bogosi kormányzó, Mahommet Said bey volt szives rendelkezésemre bocsátani. Karavánom vezetőjeül egy abyssiniai benszü lőttet választottam, egy tapasztalt kalauzt, ki már három abyssiniai király — többi közt Theodorosz alatt az angolok ellen — szolgált, háborúban és vadászatokon egyaránt. Kíséretemben volt még négy benszülött, egy fegyverhordozó, két öszvér hajcsár, és 6 szerecsen katona, kiket az egyptomi kormány adott rendelkezésemre, s kiknek vezére egy 6 láb magas niam-niam néger volt, a fehér Nilus forrásaitól, egy igen ügyes vadász; összesen 16-an valánk. Az élelmiszerek szállitására, mik rizsből, maccaroni, kétszersült, thea, kávé, csokoládéból, egy bőrzsákba vart porto-bor és cognaeból álltak, valamint a töltények számára — négy öszvért és magam számára két abyssiniai lovat (Doppelpony) használtam, melyek igen ügyesek voltak a hegy mászásban. Karaván-vezetőm mindent apró bőrzsákokba helyezett el, s ezeket ismét marbabőrbe göngyölte, mert az idő viszontagságai, valamint a törészúzás ellen ez a legczélszerübb málházás. Október 20-án reggel 6 órakor indultunk el; utunk Kerentül fogva füvei és tövisbokorral fedett fensikon húzódott át Habi-Mand-el-ig, az utolsó faluig. Itt kissé megpihentünk; én egy óriási boabfa (majomkenyérfa = Adansonia digitata) alatt, melynek törzskörülete 8 méter volt, pihentem egy leterített ökörbőrön, midőn a helység scheikje jött ki látogatásomra, s ajándékul egy tál édestejet hozott. Utána tódult a helység fiatalsága is, hogy a fehér embert megbámulja; ellenben az erősen »decolletirozott« fiatal és kecses idomú dámák sajnálatomra kissé távol maradtak s onnan bámulták a »frenchit«, alkalmasint élczeket csinálván reá, mert a különben komoly, sötétbronz szinü arczok sokszor nevetésbe törtek és piros korall szájacskáik a legszebb gyöngyfehérségü fogsorokat mutaták. Csak az kár, hogy e csinos hölgyek avas vajjal kenik hajukat, a mi nem kellemessé teszi a közelükben léteit. Rövid pihenés után újra felkerekedtünk, s miután az ut innentúl elfogyott, egy hegyipatak ágyában mendegéltünk tovább, a sürü erdővel benőtt Bora az Geret czimü hegység felé. Én leszálltam a nyeregből, s két kisérőm és a NiamNiam-mal (kit Surrur-nak hivtak) cserkészve haladtam előre. Vigan ropogtak a fegyverek, mert csakhamar nagy folt (50 — 60 darabból állt egy csapat) vadgyöngytyúkokra (Numidia ptilorhynca) akadtunk, melyeket a sürü cserjésből kődobással zavartak ki embereim, s melyek hangosan kodácsolva vagy felgallyaztak, vagy a kiálló sziklaperemekre szálltak le. Egy vizmosta árokban két abessyniai nyulat (Erneb) lőttünk meg, melyek feltűnően különböznek a mieinktől; testre alig félakkorák, ellenben fülük kétszer akkora és csülkéik is hosszabbak. Egy órai menet után változott a vidék; a völgy majd összeszorult annyira, hogy térdig a hegyi patakban kellett gázolnunk, majd a viz tóvá gyűlt össze néhol, s köröskörül áthatatlan növényzet körité. A vadgalambok százai turbékoltak, zúgtak a magas ákáczok és sycamorak ágain ; a szarvcsőrüek és papagájok roppant rikácsolást vittek véghez a betóduló idegenek láttára; mig a legtarkább tollazatú méhészek, hangyászok és jegérek felijedve, ágról-ágra szállingóztak körülöttünk. Végre ismét kitágult egy kissé a völgy, s vagy 200 láb magas, meredek sziklafal könyökölt ki belőle egyik oldalon. Surrur itt megállapodást intett, s a sziklákra mutatva, mondá: »Ashkoko!« Egyelőre azonban nem láttam seminit, s csak midőn tábori látcsövemet vevém segélyül, fedezék fel egy nagy csapat sziklai-borzot. A sziklai-borz (Hirax abyssinicus) a legkisebb állat a vastagbőrüek közt, Abessyniában igen gyakori és a benszülöttek nyelvén »Ashkoho«-nak neveztetik. Igen mulatságos állatok, s az ember órabosszant elnézheti nevetséget játékaikat és szökdécseléseiket a megközelithetlen magasban. Végre egy lövet 00 göbecscsel tüzeltem fel a legsűrűbb csoportba, s két darab csakugyan legurult hozzám. Tovább baladva, fél óra múlva egy kis rétségre értünk, melyen tiszta forrásvíz bugyogott föl egy nagy sicamorfa közelében, melynek árnya alatt elhatároztuk, hogy bevárjuk a karavánt. Idáig már 22 vadgalambot, 14 gyöngytyúkot, 3 frankolint, 2 nyulat és két borzot lőttünk; de sok kai többet lőhettünk volna, ha táskáinkból a göbecstöltények el nem fogynak; igy jó 2 óra hosszig kellett várnunk mig az öszvérek a málhával megérkeztek, melyet az ut akadályai miatt többször kellett rólok leszedni és ismét felrakni; néhol egész bozótokat kéllvén előttök kiirtani. A tanyául választott hely közelében egy kis tó volt, mintegy 10 méter szélesség és 30 méter hosszaságban, s én egyelőre ennek a partjain cserkésztem vad után. — Közeledtemre egy csapat szürke és fehér kócsag kapott szárnyra, és a bibiczek itt is mint nálunk éles fütyüléssel tudatták a veszélyt. Elefántok számos lábnyomán kivül, az afrikai szarvorru disznó (Pacochorus africanus) csapáját is láttam, valamint az abyssiniai legnagyobb antilopét, az Aga sun vagy Koodo-nak (Antilope strepisceros) nevezettét is; még több más apró antilopek, párducz és hyenák s más ismeretlen kisebb állatok nyomai is láthatók valának. (Folytatása következik.) AfHUHKAi I. Tagadhatlan, hogy hazánkban az úgynevezett »Sport« bizonyos ágai nagy részvétnek örvendnek. De fájdalom, csak azon ágai a Sportnak, melyeknek kapui kiválólag a felsőbb, — vagy helyesebben a gazdagabb osztályok tagjai előtt nyitvák. Szükségtelen azokat elősorolni. Tudjuk mindnyájan, bogy a verseny-sport, a falka vadászatok, az agarászat, cserkészet s a medve-vadászat részint roppant sok pénzbe kerülnek, részint indirecte csaknem urodalmak bírását feltételezik. — Ennek ipso facto az a következménye, hogy hazánk azon fiai, kik a fentebbi előnyökkel nincsenek megáldva, — tehát 9 tizede az »intelligens« ifjúságnak — kedvetlenül, vagy éppen hidegen fordulnak el a » főúri« passióktól, melyeket nem ismernek *) Felhívjuk igen tisztelt olvasóink figyelmét az utóbbi czikksorozatra. Nagy horderejű különösen a városi ifjabb nemzedékre, mert a mulatság, a szórakozás regeneratiója volna. Az eszme terjesztését ajánljuk napi lapjaink figyelmébe is. S z e r k. — s melyek iránt tán rokonszenvvel se birnak. És ez a Sportnak népszerűtlen színezetet ácl. — Pedig kár; — mert az »exlusiv« sport, és a »népszerű« sport, (melyről ezen sorokban, ba szerkesztő ur megengedi, beszélni akarunk) testvérek. — Egyik a másikat egészíti ki. — Mindakettő férfiakat igényelve, férfiakat nevel és képez. Hazánknak pedig férfiakra van szüksége. De mit is tegyen egy magyar középosztátyu ifjú ? Nemzeti játékjaink nincsenek — a hol férfi férfi ellen nemes vetélyben egy nemzet tapsai közt olympiai koszorúért ví. Atbletikai gyakorlatok hiszen nálunk ismeretlenek. — A porosz minta után behozott »tornázás« csak gymnaziumi tanonczra nézve kötelező ; és a gymnazium vagy reáliskola elhagyásával, csakhamar Cornelius Nepos-szal együtt félredobatik. — Hát mit tegyen a középosztályu magyar ifjú ? falusi, vagy városi ? — Hogy »lóra született a magyar« — már régóta tudjuk miszerint csak költői fictio, mely Lehel kürtjével együtt a nemzeti muzeumrégiségei legritkább kincsei közé tartozik. De ba akarná is, ba lenne is pénze, nincs tán ki a lovaglásra megtaníthatná! Mint már mondtuk, olympiai játékaink, atbletikai, nemzeti jelleggel biró gyakorlataink nincsenek. Marad a kávéház — marad a politika, vagy legalább marad egyetemi ifjúságunkra nézve a fáklyás menetek és efféle demonstrátiók ártatlan, bár néha zajos tüntetéseket előidéző »Sport«ja; aztán következik megint a kávéház, a biliárd, a sörcsarnok — és adjunk bálát az égnek, ba a többi párisi vívmányok sorában ránk nem nehezedik az »absynte« mámoros szörnyetege, mely a franczia ifjúság megrontója és átka, s férfiasságának megmérgezője. A magyar ifjúságnak szebb jövőt kívánunk, és kell hogy azt mint magyarhoz illik, férfias uton izmos gyakorlatok pártolásában magának kivívja. Túlzás és idealizmus nélkül mondjuk: kell hogy az »Athleticismust« (bocsánat e hosszú szóért) kell hogy az »i z m o sságot« nálunk Magyarországban nemzeti b i 11 a n n á emeljük, hogy neki iskoláinkban, tanintézeteinkben, érettebb korú férfiú körökben, nemzeti institutióink templomában oltárt emeljünk. Az izmosság eme glorificátiója nem jelent betyarizmust; nem jelenti a nyers erő durva kitörését a szellemi lendület rovására; a »mens sana in corpore sano« régi jó közmondat még ma is áll. Egymás mellett, nem egymás ellen. Csak igy értbetjük a két tényező működését. A tudomány, a művészet, az abstract tanulmányok, a kenyérkereseti pályák nem fognak szenvedni. — A hazafiság, a férfias önbizalom, a nemzeti erő, a családi élet csak nyerni fognak. A honvédelem vitéz és edzett karokat, a törvény engedelmes végrehajtókat és tisztelőket fog találni. Nemzetek elfajultak és elvesztek, mert az »izmosság« elhanyagolását »Sybaritismus« követte. Szerkesztő ur, becses szaklapjában a lótenyésztés, lónevelés és lóidomitás mindenkor nagy befolyású pártfogásnak örvendett. Adjon ma egy kis helyet az embe r-nevelésnek, az emb e ridomitásnak. Ez nem fog a ló-sport rovására történni. Hiszen csak uj^sport-tal fog nemzeti oekonomiánk gazdagodni, az »atbletikai sporttal,mely a magyar sport szük körét tágítani.
