Vadász- és Versenylap 15. évfolyam, 1871
1871-06-21 / 22. szám
160 JU L IUS 12. 1871. nyáron át folyvást láttunk és nyomoztunk medvéket, ősz utólján és télen egy ökölnyi nagyságú sem volt drága pénzért látható. A s i к et fa j d -vadászatban is vívtunk ki némely eredményeket. 1868. évben Fülöp és Ágost herczegek egy héten 9 fajdkakast lőttek, daczára annak, hogy a rosz időjárás miatt több nap — eredménytelenül — elveszett. Az elmúlt 1870. év tavaszán ismét itt voltak a magas uraságok. Es pedig ezúttal a vadászúr maga, két fiával • és a két Orleans-ági herezcgekkel : а chartres-i és penthièvre-i herczegekkel. A vadászat aránylag roszul ütött ki, mivel, daczára hogy mindenfelől hallatszott a kakasok csábitó dürrögése, a hegység még egész május közepéig az óriási hótömeg miatt , megközelithetlen volt, s az uraságok csak 5 kakast ejtettek el összesen.*) Beauregard L. Vad-tulok vadászat Texasban. (Egy texasi vadász elbeszélése után.) A mult évben San-Franciscoból visszatéret , a nagy paeifie-vasuton utazván visszafelé , a többek közt egy texasi emberrel ismerkedtem meg, egy olylyan Trapper-féle alakkal, minőket Cooper és Captain Reed irataiból már rég ismertem. Kíváncsiságom természetesen nem hagyott nyugodni, s azonnal beszédbe ereszkedtem vele. Tudakozódásom а texasi vadászatokra irányult, s kivált а bölények után kérdezősködtem, mellyeket néha utaztunkban, jó látcsövek segélyével a nagy prairiek láthatárán többször láthattunk is. Emberem, egy körülbelöl 45 — 50 éves, szikár, középtermetű férfi volt, a nyugatiak azon határozott, éles kifejezésével, szemei és egész lényében, mi ollyannyira elüt a mi citybeli kereskedőink ravasz physognomiájától. Kérdezősködéseimre elég világosan s tárgyavatottan, sőt kellemmel beszélt a Texasban szokásos vadászatokról. A bölényekről nem sokat tartott ; tudatlan , otromba és lomba állatok , mellyek könnyű elejtése a valódi vadászt nom elégiti ki ; jó az a pawnee-indusoknak stb. ; ő maga is többször vadászott rájuk, de nem elégítették ki. Ellenben nagyra volt a vadökör vadászatával , mellyröl több elbeszélése közül, egy kalandja magamat is legjobban megragadott, s mellyet megkisértek itt elbeszélni. Mindenekelőtt elmondta, hogy a texasi mezőkön és erdőkben ezer számra csatangolnak az elvadult szarvasmarhák, mellyekve a közeli települök és raneherok néha nagy razziákat tartanak, az öregebbeket lelövik,bőrük és zsirjukért, a fiatal üszőket és bikákat meg-megbélyegzik, a mennyit megfoghatnak s az utóbbiakat kiherélik, hogy felnővén, igas-marliának foghassák be , s mert húsuk is kövérebb, izletesb marad, mint a heréletleneké, addig is pedig szabadon eresztik őket. Az illy razziák természetesen még inkább elvadítják ez állatokat évről évre ; különösen irtózatot kelthet bennők a megcsonkított, kiherélt bikák állapota, ínelylyek többnyire folytonos zaklatás és üldözés közt élve, a legjobban elvadulnak, s a többiektől elszakadva , járatlan nádasokba verik be magokat és befogásuk vagy vadászatuk a leghiggadtabb vadász vérét is pezsgésbe hozza. Hanem legjobb lesz, ha emberemet magát hagyom beszélni : „Egyszer a többi között meguntam már а trapper remete fonna életét, s kívánkozván emberek közé, beálltam egy ültctvéuyeshez, mint vadász, azon kötelezettséggel, hogy minden hozzátartozóit, fehéreket ugy mint feketéket ellátom vadhússal, ökör-, telién- és disznóhússal ; Rancberonk a Rio Brazos de Diós partjain, egy őserdő tisztásán feküdt. Az ottani erdők sokkal sűrűbbek és cserjésebbek, mint Texas más vidékén, s néhol magas, homokos domblánczolatok húzódnak át rajta, mellyeken az örökké zöld vadbaraczk- és körtefák tenyésznek csak, e dombozatok tehát ritkásb erdőséggel birnak. Egészen ellenkező képet mutatnak a mocsáros völgyeletek, mellyekben а törpe pálma tenyészik, mellynek széles, legyezőforma leveleiből a vadász néhány perez alatt áthathatlan hajlékot epithet magának az eső ellen. Különben pedig az egész vadon a legsűrűbb iszalag, nád, vadszőllő venyigével van ösz*) Az idei siketfajd vadászatokat már előbb közöltük. Szerk. szevissza nőve, mellyek az egyes nagy csoportban álló fák közt majdnem áthathatlan sűrűséget képeznek. Néha-néha egy tó szakítja meg e labyrinthot, mellynek partjain alligátorok lustálkodnak a nap melegén. Vadász ember elképzelheti, hogy illy sűrűségben nem olly könnyű а cserkészet, se gyalog, se lóháton ; hanem hát ollyan magamforma szőrű embernek épp ezek a szűz helyek a legizgatóbbak, hol minden lépten-nyomon egy-egy elvadult ökör, kuguar, leopard, hiúz, fekete medve, vaddisznó, mexikói sertevad és farkasra bukkanhatunk ; ez utóbbi ugyan nem ingerel, mert értéktelen és gyáva. A nyári reggelek Texasban többnyire igen kellemesek. A nap ragyogó, a mexikói öböl felől friss, enyhe déli szél fújdogál, s az embert egészen ruganyossá teszi testben, lélekben. Illyenkor kimondhatlanul jól esik ez őserdőkben egy lovaglás а vadtulok felkeresésére, hol illyenkor harmonikus csend uralg, csak itt-ott hallatván magát egy zongó méhe, vagy a fákat kopogtató harkály dobolása, mellyel a rovarokat riasztja ki odúikból. E látszólagos csend es nyugalom közé járul azon kellemes érzés zsibongása ereinkben, hogy tudjuk, miszerint lovaglásunk nem minden veszély nélküli, s mit önök — mondá elbesze'löm kissé mosolyogva — nem igen érezhetnek New-York környékén, ha fogoly-és nyulvadászataik után а tarlókat rójják. Csak a mindenható tanúja azon párbajoknak, miket néha az illy erdők sűrűségében vívnunk kell, hol az - éles szem s a biztos kéz egyedüli bajtársunk а nehéz pillanatban ! Ha önök lövéseikkel nem találnak, akkor vadjuk egyszerűen odább áll, s az elpuffantott lőporon kívül, semmi egyéb káruk sincs. Ez az egész. Hanem ha én egy vad-tulokra lövök és nem találom, ez nem szalad el, hanem rám fordul, s a világ minden orvossága se ment meg, hanem ott gebedek ; senki se tudja, hová lettem, csak a keselyük meg a coyotok, mellyek húsomat lerágják ; vagy ha évek multán, egy magamféle trapper arra vetődik, ez talál rá fehérlő csontjaimra, s mellettök rozsdás vadászkésem és rozsdás puskámra. Mert legveszedelmesb állat egy ollyan vadökör, ha golyó le nem teriti. Még a medvével is könnyebb elbánni, mert ha megtámad, még jó bovie-késemmel megtalálhatom, hol dobog a szive. Hanem ha egy feldühödt ökör vagy tulok rohan ram, akkor lelkemet ajánlhatom egyenest Ábrahám atyánknak, ha csak olly fürge nem vagyok, mint egy hiúz. Egy illy szép nyári reggel volt, pár évvel ezelőtt, hogy lóra ültein s az erdőbe indultam egy darab friss tulkot lőni. Vállamon egy kitűnő duplapuskával és bárom derék vérebemmel, mellyek vadökörre és vadkanra voltak szoktatva és már többször hajtottak velem, mindig előttem és oldalt járván, és minden gyanús állatot rövid tompa hanggal jelezvén, azután pedig további .intésemig mint а czövekek álltak, ugy hogy a lövésben solia sem akadályoztak, csak a fentebb emiitett két vad ősapájára ha akadtak, ezt jelezték élesb vakkantással, midőn aztán rendesen utánnok uszítottam őket, hogy viszszatereljék. — Már majd egy óra hosszáig lovagoltam az nap kutyáimmal nyugati irányban az erdőben, a nélkül, hogy valamire akadtunk volna, midőn egy nagy sűrűséghez értünk, liol kutyáim a vadökör szinmatját jelező éles vakkantást hallatták, és uszításomra a cserjésbe rohantak. Alig egy palperez múlva erős csaholás és döngölés hallatszott a sűrűben, a cserjék és nádak ropogtak, és abban a pillanatban kiötlőit, igazabban mondva, kimennydörgött egy roppant termetű vad-tulok , mintegy 15 — 20 lépésnyire tőlem. Paripám különben bátor és biztos volt, s nem egyszer tüzeltem már nyeregből, ugy bogy fülét se billentette ; az nap azonban megijedt az elhatározó pillanatban, s mind a két golyóm irányt vesztve, а vadökör hátsó lapoezkájába fúródott. Azon pillanatban felismervén hibázásoinat, lovamat visszarántva, pár ugrással a sűrűben termettünk, s leugorva a nyeregből, fegyverem mindkét csövét újra töltve, gyalog léptem ki a tisztásra. Ebeim azalatt megállították az ökröt egy mocsárban, pár száz lépésnyire attól a helytől, hol először lőttem reá, s most egyik fától а másikhoz lopózkodva, siettem közelébe férni. A talaj azonban olly mocsáros volt, hogy minden lépésre térdig süppedtem bele ; a tórpe pálmák törzsei is olly vastagok voltak s nagy leveleik annyira eltakarták mozgásuk által a kilátást, hogy biztos lövésre nem számíthattam ; pedig ha illy helyzetben újra elhibázom, azaz halálosan nem találom а tulkot, végem van ; e girbegörbe fák között ki sem kerülhettem а rám rohanó állatot. Körülnéztem hát, hogy alkalmasb helyet válaszszak. Ebeim ezalatt infernalis lármát csaptak, s hol itt, hol amott csipkedték a bivalyt, melly dühösen bőgött és bökdösött utánok, s lassanként olly irányban hátrált, melly ezélomnak egészen megfelelt. Egy nagy vastag körtefára akadtam , s melléje állva, vagy harmincz lépésnyiről tettem első lövésemet ; de épen ekkor kapván fejét más oldalra tulkom, hogy egyik kutyám után ökleljen, golyóm ismét csak véknyába fúródott. Ez üdvözlésre azonban megpillantott s dühösen rohant felém ; én bevártam hat lépésre s újra tüzeltem, de a vadállat nem rogyott össze ! S a másik pillanatban — már arezomon érzém forró páráját s vérrel borított szemei alig egy rőfnyiröl meredtek rám ! E végső perezben sem hagyott el azonban lélekjelenlétem, de a mint sarkon fordulnék a vastag fa mellé —- elcsúsztam, s a másik pillanatban már fölöttem rohant el az állat, szarvának lökésével vadászkabátomat végig lnsitvan hátamon. Szerencsémre ollv orkánszerü volt rohanása, hogy vagy 20 — 30 lépésnyire gurult el, de azonnal talpra ugrott s újra felém akart rohanni ; derék ebeim azonban szintén savkában voltak , s mire felugrott, már kétfelöl füleibe kapaszkodtak, Hectorom pedig orrczimpáján lógott, s mire lerázhatta magáról őket, én az időt felhasználva, egy fára kapaszkodtam, fegyveremet azonban a sietségben leejtettem ! Lemászni újra már nem lehetett, mert alig voltam egy ölnyi magasságnyira, midőn a dühös állat már a fa alatt termett, s látásomra iszonyú bőgés és toporzékolásba tört ki, párszor a fának rohant, hogy kidöntse ; orrán, száján és lapoczkáján több helyen ömlött а vér, s én kutyáimat elparancsolva, most már csak nevettem erőlködéseit, bár hátam ugyancsak sajgott, s hátra tapintva éreztem, hogy meleg vérem nedvesiti ingemet, mert szarvával ugyancsak felhorzsolta bőrömet. Különben most ez csekélység volt, s mialatt kissé lélegzethez jutottam, arról kezdék gondolkozni , mit lehetne tenni, hogy fogságomból megszabaduljak, mert ez a dühös állat itt rekeszt, kiéheztethet vagy ordítása talán még több pajtását is csöditheti ide, s akkor isten veled, szép világ. Hanem hát vadász ember mindig tud magán valahogy segitni, s nekem is jutott valami eszembe. Feljebb hágtam a fára, s bovie késemmel egy jó vastag és bosszú ágat lemetszvén, ennek egyik végéhez kötözém késemet derékszíjjammal. Ily módon egy jó erös lándzsát készítvén, ismét lemásztam a legalsó ágra s lestem, hogy a dühösen toporzékoló állatnak nyaka-esigolyájába szúrhassak, mi többször sikerült is, úgyannyira, hogy nemsokára dülöngeni kezdett, mint valami részeg, majd fejét horgasztá le, s párszor térdre bukott ; belölröl is nagyon vérezhetett golyóimtól; lianem meg kell neki adnom, hogy SZÍVÓS, bátor fiezkó volt, s párszor feltápászkodva, ismét a fának rontott. Végre azonban ismét elbukott, s minden erőlködése daczára se tudott többé mind a négy lábára állni, hanem egészen eldőlt, lábait kimereszté, egy ideig rángatódzott s a kutyák vérét kezdték nyalni. Láttam, hogy vége van. Leszálltam a fáról és hálát adtam a Mindenhatónak szabadulásomért, mert bizony, ha valaha, ugy akkor sírom szélén álltam. Midőn aztán fegyveremet újra megtöltöttem , lovamat kerestem fői s haza nyargaltam, honnan egy szekérrel pár négei-t azonnal kiküldtem a tulokért, kik azt felnégyelve, haza is hozták, s estére már igen Ízletes beafsteakjét ízleltük. Azóta már sok év elmúlt, sok más nagy vadat lőttem, de egyszer se jöttem olly izgalomba. Áthajóztam a mexikói öbölt is kék vizével, több száz mértföldnyire bebarangoltam a prairiek szénafüves sikságait, sétáltam New-York tengernyi népségtől áradó utczáin : hanem mindez nem okoz olly édes visszaemlékezést lelkemben, mint azok a texasi erdők és nádasok az ő felséges vadászataikkal. („The Athlantic Magazin.")
