Vadász- és Versenylap 14. évfolyam, 1870

1870-07-10 / 19. szám

170 VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. JULIUS 10.1870 azután a kormos fecske és a fali fecske ; az első kettő csak a deli államok tengerpartjain található; a harmadik — habár gyérebben — a Sinda-szigeteken Európában is előfordul, úgymint Hollandiában, sőt nálunk is az Aldunán. Halászataimban csalétkül rendesen a tengeri csigát használtam. Ez különös allatka, társam egyszerre vagy 30-at fogott belő uk hálójában. Lamarck e puhányt Jauthine név alatt ismerteti ; ez egészben véve hasonlít egy úszó csigához, a nagy hengeralaku fejből két nagy szarvhoz némileg hasonlitó csáp mered ki, teste húsos körönyböl áll s csavaralakú kagylóval van Yedve, melly üvegféle állományú, átlátszó szép violaszinü. Az állat egy a fején levő léghólyag segélyével a viz felületén úszik, e hólyag olly nehéz, hogy a jau'hine alig birja elczipelni, s okvetlen áldozatja lenne a legelső ellenségnek, ha a természet őt egy különös védszerrel nem látta volna el; ugyanis ellensége közeledtekor egy violaszinü folyadékot választ el, melly átható szagot terjesztve, a csigát egy ideig környezi. Azután szája szarunemü szélével ketté rágván a fonalakat, melyeken a léghólyag hozzá van erösitve, a mélységbe merül s illy módon menekül ellensége elöl. Egy izben két tuczat illy janthiuet tettem élő halakkal együtt egy edénybe, s a csigákat egy vesszőcskével megérintém : erre elválaszták a kékes folyadékot s az edény fenekére merőiének, a róluk lemaradt léghólyagok pedig a viz szinén úsztak. Másnap reggel azonban ismét fenn voltak a viz felületén : az éj folytán tett kiválasztás utján uj léghólyag képződött. Egy másik különös neme a puhányoknak a tengeri pille; ezen fürge, eleven állatkákat csak nagy ügygyel-bajjal lehet kézre keríteni, mert a legcsekélyebb zajra is összecsapják szárnyaikat és a mélységbe merülnek. Az állat egy mély rovátka által két részre oszlik, a hátsót színtelen gömbszerü bőr fedi, a másik pedig felső testből, fejből s az ezen levő két csápból áll; szárnyai és párái közel egymáshoz a száj mindkét oldalán vannak elhelyezve. Csaléteknek nagyon alkalmas e puhány, mert mig hátsó része a horogra van erősítve, addig a másik rész életben marad, s szárnyaival ollyszerü mozdulatokat tesz, mint a pillangó repülés közben. Legelőször is egy úgynevezett fecskendőbalat fogtunk (Diodon maculato striatim); ez azon sajátságától vfttte nevét, hogy a belehelt léget ismét kifújhatja ; mája igen mérges, valamint husa is; különben nagyon rut állat, hossza egy láb, bőre barna és érdes, fekete csikókkal és háromrétű horogformáju tüskékkel. Azután egy „Ostracion triqueter" tévedt hálónkba, ez igen nagy, teste szarunemü pánczéllal van födve, s egészben bőröndhöz hasonlít; szine vörhenyes, aranysárga foltokkal tarkítva, párái sárgák. Ez állat csak farka segélyével bir mozogni ; husa igen rostos, s ezért, valamint számos szálkája miatt nem élvezhető; mája csaknem tisztán halzsirból áll. Ennél sokkal értékesebb a dobhal (Pogonias chromis), melly némileg hasonlít az Európa nyugoti partjain előforduló fecskebalhoz. Mi nagy vashorgon fogtunk egyet, melly legalább fél mázsányi sulyu volt, s elkeseredetten védte magát, midőn a fedélzetre akartuk felhúzni ; ez sügérhez hasonlított, alulról ezüstfehér, háta barna, alsó állkapcsán szakánfélét visel. E hal a bika bömböléséhez hasonló hangot ad, a mienk pedig vad röfógést hallatott, mig csak ki nem lehelte páráját. A régi közmondás : „néma mint a hal", tehát nem alkalmazható reá. Husa tömött és besózva, ugy mint lüstölve egyaránt jóizü. Az amerikai tájrajz-mérnökök által készített floridai térképen a Pablo-Creek folyása 6 órányi boszszunak van téve s forrásai a Diego-mocsárokban vannak, mellyek a tizenkétezer-mocsárral összefüggnek. Arra határoztam magam, hogy e forrás vidékéig nyomulok előre. A szükséges uti készletekkel ellátván magunkat, September 15-én útra keltünk, a folyamon felfelé hajózva, hosszabb ideig sürü nádas vett körül, melly teljesen elzárta a kilátást. Midőn mintegy két órányira haladtunk, egy feketés tömeg közeledett felénk; ez egy vizi mohával és mocsári növényekkel ellepett fatörzsnek látszott, egy kis bibicz szökdelt rajta ide-oda, mindenféle férget szedvén fel róla. Midőn közelébb értünk hozzá, társam néhányszor jót csspott a tömegre, melly egyszerre mozogni kezdett, — erre egy pikkelyes fark tűnt elő, majd lábak jelentkezének, mellyeket eleintén ágaknak tartottunk, s végre egy óriási fogakkal felfegyverzett száj tátongott ki a vizböl; a tömeg a vizbe merülvén, a bibicz sipítva elrepült. Ez egy legkevesebb tizenöt láb hosszú kayman volt, melly a krokodilnak egy neme. A dolog magyarázata nagyon egyszerű. Ha a meleg évszak beálltával a sik tavak és mocsárok kiszáradnak, a kaymanok nyári alvásokat tartják, azaz az iszapba ássák el magukat s körülbelül három hónapig maradnak ott. A mint az őszi esők kezdetével az éltető nedvesség éri őket, felébrednek lethargiájokból s ismét a fölszinre jönnek. Ha a kayman azon a tájon, hol nyári alvását tartotta nem talál elég eledelt, ugy eltávozik onnan, s hogy könnyebbé tegye magát, felfújja tüdejét és a folyam által hajtatja magát tova. Az, a melylyel nekünk dolgunk volt, a St. John azon része felé tartott, hol a viz a tengerével vegyülvén össze, sósizü lesz ; ez feltűnő dolog, mert ott rendesen sok czápa őgyeleg, mellyeket pepedig a kayman különben lehetőleg kerülni iparkodik. Karolina mocsáraiban, ellenkezőleg a floridaiakkal, a tél közeledtével ássák el magukat a kaymanok az iszapba, azaz téli alvást tartanak. Tovább evezvén, még több illy állattal találkozánk, mellyek azonban kisebbek voltak az elsőnél, és közeledésünkkor a nádasba rejtőztek. Ugy látszik, hogy a fiatalabb kaymanok nem aluszszák át a nyarat. Több vad kacsát is lőttünk (Anas discors); ez valamennyi válfaja közölt a legkisebb, Carolinában a rizsfóldökön is előfordul s nagyon kitűnő husa van. Azon helyen, hol a Pablo két felé ágazik, egy darabig időztünk, de a sok szúnyog miatt aludni nem igen lehetett. Apályunk volt, s a csolnak a szárazon megfeneklett; mindkét oldalról iszappal és zátonyokkal voltunk körülvéve. A jobb parton egy szürke állat vonta magára figyelmünket különös mozdulatai által. Ez egy mosó-medve volt (Ursus lotor); melly rákfogással mulatta magát; e czélból egy tócsa szélére ült és nélia-Déha nagyokat ütött talpával a vizbe, s ha egy rák mutatkozott, azt azonnal megcsipte, s fjét benyomva a többiekhez dobta, mellyek már szép halomra szaporodtak előtte. Megelégelvén a sikert étkezéshez látott: előbb szépen kifejtette az állatokat pánezéljaikból, azután két talpa közé vette s előbb egyenkint a vizbe mártva elköltötte. A négerek nagyon szeretik e medvének, meilyet ők Racoonnak hinak, húsát. Diego szigete, inellyre most értünk, embermagasságú sürü bozóttal van borítva, de rajta egy szálfát sem lehet látni. Tulnyomólag van itt képviselve a sabal-pálma (Chamaerops humilis) legkisebb faja, melly ritkán nő négy lábnál magasabbra ; a meddig a viz ér, sás és más vizi növények, különösen ökörfarkkóró nő. A szigeten gyakoriak a becassinek (Scolopax Wilsoni), mellyek nagyobbak az európaiaknál, de más tekintetben azonosak velők. Itt még egy nevezetes zsákmányról kell megemlékeznem, t. i. sikerült egy sultán-tyukot (Fulica martinica) élve fognom; ennek feje azúrkék, nyaka és melle biborszinü, szárnyai és farka sötétkékek és tengerzöldek, csőre és szemei vérpirosak, lábai sárgák. A nagykiterjedésű lápokon es mocsárokon tul méltóságteljes fenyves emelkedik. Csak nagy erőfeszítéssel sikerült oda utat törnünk, némelly helyen térden felül gázoltunk az iszapban. Ekkor igen erős pézsmaszag ütötte meg orrunkat; eleintén nem tudtam magamnak elmagyarázni, honnan jön e kellemetlen szag s hajlandó voltam azt esy közeli kaymannak tulajdonítani. De csakhamar rájöttünk a dolog nyitjára, t. i. az orrunkat boszantó bűz három kis tekenösbékától eredt, melly vadászkabátom szélébe csimpaszkodott. Most az volt a kérdés, hogy szabaduljak meg e kellemetlen vendégektől ? mert ezek szájukkal beleharapván magukat a posztóba, fejüket pánczéluk alá rejték, s igy lehetetlen volt levágni őket. Végfe ugy segítettünk magunkon, hogy gyufákat gyujtottunk; a tajkonezoknak nem volt ínyükre a pbosphor-szag, s igy kénytelen-kelletlen vegre felmentettek jelenlétüktől; ba ezen ötletem nem jön, ugy valószínűleg egész nap magammal kell hordanom őket. Ez állatkák (Cinostcra)itt tömegesen fordulnak elő, s különösen pézsmaszaguk, melly közé még foghagymanemü illat vegyül, továbbá a csőrükön levő két horogszerü szaru lemez által tiinnek ki, s ha egyszer valamibe bele vették magukat, azt egykönnyen el nem eresztik. Virginiában egy alkalommal egy tehenet láttam, mellynek bőrébe mintegy ötven illy állat fészkelte be magát, s melly úgy akart tőlük megszabadulni, hogy az iszapban ide-oda hentergett. Most egy csodálatraméltó tájkép tárult fel szemeink előtt. Az erdő szélén félkörben egy nagy tó terült el, mellyböl a St. Pablo eredt, a vizmedenczét meredek erdöboritotta magaslatok köriték, benne pedig számos, gyökereiből kitépett s részben már elkorhadt fatörzs hevert, melyek kopasz ágaikat a légbe meresztvén ugy tűntek fel, mint az erdő hullái. A viz is sötétszinü volt, de az ég gyönyörű kék színben mosolygott, s a nap égető sugarakat lövelt a méla pusztaságba. Madár, sőt kayman nem volt látható sehol, de annál több ébenfa-fekete óriáskígyó, melyek az erdő hulláin aludva, vagy a napon sütkérezve, vértfagylaló látványt nyújtottak. Hlyen lehetett a régiek mythologiájában a styx! A lég rekkenő meleg volt, egy szellő sem mozdult, s mi az erdő mélyébe nyomultunk. Az óriási őserdőben ünnepélyes csend uralgott; e látvány magasztos volt, de a kedélyre leveröleg hatott, s mi is hallgatásba merülve mentünk egymás mellett, csak akkor lélekzettiink könnyebben, midőn egy élő lényt pillantottunk meg: ez egy nagy kakas volt(Tetrao cupido),melly fajdkakasunk helyét pótolja e vidéken, s két lábnyi magasságra is megnő ; nyakán mindkétfelől egy ránezos narancssárga szinü bőrzacskót visel, meilyet olly feszesre képes felfújni, mint a dob. Jellemző sajátsága még ezen kivül az, hogy két pár szárnya van; az egyik ezek közül ollyan, mint más madaraké, a másik kisebb pár az állat nyakán van s tizennyolez fekete és barna toll által képeztetik. Szeme narancsszínű gyűrűvel van körítve. Melle fehér, tollazata szintolly szinü, barna, fekete és fehér foltokkal tarkítva. Erre egy a földön beverő „Pinus australis" törzsére dűltem le pihenni. Ezen mocsári fenyő egyike az Egyesült-Államok legszebb fáinak s pompás épitő- és árboezfát szolgáltat; törzse néha 120 lábnál is magasabbra nő, s tetején széles levélcsomót hajt. Legjobban tenyészik az úgynevezett barrenekben, azaz fehér agyagban, mellyben az esöviz megáll. A fatörzsön ülve egy ichneumon,egy fekete, sárga és bíborszínű légy — vonta magára figyelmemet különös mozdulatai által; t. i. majd szárnyait csapta össze, majd finom csápjait rezegteté föl-alá, majd háromhegyü, fúróhoz hasonló és fulánkkal ellátott farkát emelé fel és inélyeszté a fában levő lyukakba. Eleintén azon véleményben voltam, hogy az állat maga fnrja e lyukakat; de midőn késemmel a kérget eltávolitám, láttam, hogy a szu-ette fában hernyóbábok voltak, hegyibejök pedig az ichneumen rakta petéit, mellyekböl később a „Sylvanus australis," egy lisztféregnemü hernyó képződik. Az ichneumon petéi kikelnek, s e szerencsétlen bábokból, — mellyekre rá vannak ragasztva, — veszik táplálékukat, zsiros álladékot szíván ki belőlük, s dajkájokat addig hagyják életben, mig szükségük van reá, azután egészen felfalják. Az ichneumon tehát nemcsak nem tesz kárt az erdei fákban, sőt inkább nagyon is hasznos, mert elpusztítja a Colopterák hernyóit, mellyek a fák háncsát megtámadják. A hernyókra még egy más ellenség is tör : ez a piros fejű és ugyanilly szakállú harkály (Picus pileatus) ; ez akkora, mint a varjú s csőrében nagy erőt képes kifejteni. Azon tisztásban, mellyben mi pihenésre dőltünk, emberi kéz nyomai látszottak : a ledöntött fatörzsek betűkkel és számokkal voltak jelölve, s egy patak partján egy elhagyott szeneskunyhó romjai látszottak. Eddig csaknem tisztán fenyőkből állt a növényzet, beljebb azonban e mellett más fák is fordulnak elő : Mahoniák, Andromedák és Kalmiák. Láttam még ezeken kivül kökörcsint, vadon növő violát és pálmacsoportokat, miknek törzsei néhol 30 lábnyi magasságot is értek el ; az erdő és prairiek szélén pedig nagy mennyiségű tengeri nyulat és foglyot vettem észre. Azutáu egy másik erdőbe nyomultunk be, melly tulnyomólag tupelákból (Nyssa aquatiea) állott. E sudár ták világoszöld levelei az ágak végén rosettekkéut csoportosulnak, gyümölcsei hosszukások, feketék, némileg ha-