Vadász- és Versenylap 14. évfolyam, 1870

1870-06-10 / 16. szám

146 VADÁSZ- ÉS VERSENYLAP. JUNIUS 30. 1870. Az „erdei ember" (mias.) A mult évben a hires utazó és természetbúvár : Wallace Rüssel Alfrédtól egy igen érdi ­kes munka jelent meg ezeD czim alatt: „The Ma­lay Archipelage ; the land of the Orang utan and the bird of paradise, etc." London, 2 köt., mellyben a fentebbi czimzettre vonatkozókat is találtuk, s meggondolván : bogy igy a jelen nyári idény alatt hazai vadászatunk ugy is pihen — egy kis válto­zatosság nem árt a földgömb távol vidékei- és va­dászatairól. Annál alkalmibbnak tartjuk erre a je­len tárgyat, mert reményünk van, hogy jeles tudó­sunk, Xantus J. úrtól, ki mostanában éppen azon vidékén tartózkodik, többet is fogunk ez állatról hallani, miután Frivalds/ky úrhoz intézett leveléből tudjuk, hogy a nemzeti muzeum számára Kelet Ázsia szigetein teendő gyűjteményei közé az „erdei em­bert" is iparkodik megszerezni.*) Az „erdei ember" — a bennszülöttek nyelvén „mias" — az „ orangutan"-nak egy válfaja, s ez­zel együtt megkülönböztetésül a majmoktól nevezik igy a malayok, miután életmódja, szokása és eszes­ségére nézve a déláz3iai szigetek egyszerű termé­szetfiaival jóformán egyforma lábon áll. Wallace következőleg ismerteti őt : * * * „1865-ben Borneo szigetén tartózkodtam, annak is északi partjain, Sarawak közelében, a Simunjon folyam partjain, melly a Sadongnak egyik mel­lékága, keletre Sarawaktól. A Simunjon mellett fekvő erdőkben a mias elég gyakori, s mint természetbúvárnak mindenesetre érde­kemben volt e lénynyel, a mennyire csak lehet, meg­ismerkedni, s e végből az öreg ugy mint a fiatal er­dei embereknek bőrét minden könyörület nélkül le­vonni s csontvázukat Európába küldeni. Vadásza­taim eredménye minden várakozásomon felül jól ütött ki. Alig időztem egy hetet a Simunja folyam p utján fekvő köszénbánya-telep mellett, s alig tettem laká­somtól egy negyedórányi utat rovarok gyűjtésével foglalkozva, midőn az első mias szemeim elé ke­rült. Egy bokorban ugyanis esörtetést hallottam, fel­pillanték, s észrevettem, liogy az ágak között egy igen szőrös állat lassú lépésekben halad, karjaival az ágakba kapaszkodva. Annyira elnézegettem öt ez első találkozásunkkor, hogy egyszerre csak el­tűnt az erdőben, hova már nem kövefhetém, mivel a talaj igen bozótos volt. A mászkálás illy módja különben a miasnál igen szokatlan, s inkább a hy­lobatest jellemzi. Erre tizennégy nappal később azt a hirt hozták embereim hogy nem messze házamtól egy mocsár­ban álló facsoport egyikén ül egy mias. Azonnal vettem fegyveremet s felkeresésére indultam. Nem sokára fel is találtam öt, de ö is észrevett, s a fa lombbástyái inögé igyekezett rejtőzni. Most azon­ban nem akartam öt elszalasztani, s két golyót küldtem testébe s ö holtan bukott alá. E félig kifej­lett példány alig három láb magas volt. Április 2 6-kán ismét vadászatra mentem, s kö­rülbelül illy nagyságú miasra bukkantam. Mindjárt az első lövésro leesett ugyan, hanom csakhamar fel­kúszott a legelső fára, második lövésem azon­ban szétzúzta egyik karját, s a golyó testébe hatolt. Két kiséröm azonnal hozzá szaladt s meg akarták fogni karjainál, én pedig egy botot akartam levágni, melylyel majd „hegedűbe" köttettem volna. Hanem, bár az állat mint mondám csak félig kifejle t volt, s egyik karját szétzúzta a golyó, a két ember se­1 Ogy sem l irt vele ; dühösen harapdált maga körül, ugy hogy el kellett bocsa:aniok s ismét felmászott a fára. Elereszteni azonban nem akartam, s hogy a dolognak véget vessek, egy golyót küldtem szi­vébe. *) Azóta megjött a hir, bogy X. ur 3 darabot lőtt, s 2 példányát nemzeti muzeumunk számára küldi, egy példányt pedig a British múzeumnak adott el 500 fton. I Május 2-dikán, midőn csak göbecses fegyver volt velem, ismét láttam egy miast, melly igen magas fán ült. Midőn engem meglátott, s én rátüzeltem, igen sajátságos módon, mondhatnám: köliögésszerü szakgatottsággal kezdett ordítani. Haragja hatalmas volt, ágakat tördelt, dühösen dobálta le s azu'án egy másik fa tetejére szökelt. Engednem kellett öt szökni Tiz nappal későbben egy másikkal hasonló­képen jártam ; ez is orditott, prüsszögött, köhögött és ágakat dobált le. Miután öt lövést tettem rá, az ágak közt kiadta páráját. Néhány dayackot (benn­szül itt) hívtam elő, kiknek sikerült is a fára fel­mászniok, s igy birtokába jutottam. Ez egy kifejlett nőstény volt, de nem olly nagy, mint a teljesen ki­fejlett him; n gysága: 3 angol láb és 6 hüvelyket tett ki ; kiterjesztett karjait tekintve, 6 láb 6 hü­velyk széles volt. Bőre és csontváza jelenleg a der­by-i museum birtokában van. Négy nappal később a harmadik lövésre ismét egy jókora nőstényt ejtettem el, mellynek fiacskája is volt, s melly utóbbi fejével az iszapos földbe igye­kezett furakodni. Egy lábnyi kis állatocska volt ez­melly valószínűleg anyja hátához volt kapaszkod­va, midőn ez a lövés következtében lebukott. Sze­rencsére nem is volt megsebesülve, s midőn szájáról az iszapot letörültük, elkezdett jajgatni. Nagysága, hoz aránylag igen erös volt. Képzelhetni, mint meg­örültem találmányomnak ; igy reméltem, hogy e kü­lönös állatot közelebbről tanulmányozhatom Midőn hazafelé vittiik, kezeivel ugy belekapaszkodott sza­kállambu, hogy fáradtságomba került azt körmei kö­zül kiszabadítanom, ujjainak utolsó izei ugyanis be­felé hajolva valóságos karmokat képeznek. — Fáj­dalom, hogy kicsinyem számára tejet, mellyet a chinaiak és malayok nem élveznek, nem kaphattam, sem valamelly más nőstény-állatot, mellyen szopha­tott volna, nem találhattam. S igy egy palaczkból, mellynek dugaszán egy tollszárat dugtam keresz­tül, riz8vizzel itattam A szopás e módjával meg is barátkozott ő n. m sokára; hanem illy gyenge táp­erövel biró elemtől sehogy sem ak irt gyarapodni, bár a rizsvizbe sokszor ezukrot és kókusztejet is vegyi­tettem. Mulattató és sajnálatos is volt elnézni, milly élénken szopott, ha ujjamat szájába adtam, illyen­kor egész erejéből igyekezett abból valami kis tejet kicsalni. Persze ez nem sikerült, s ekkor azután olly keservesen jajgatott, mint valami emberi magzat. Az első éjeken igen lármásan viselé magát, később azon­ban igeu nyugodt és megelégedett volt. Egy ládából bölcsőszerü fekhelyet készítettem neki, ágyát min­dennap megújítottam s tisztán tartottam öt. A mo­sás, miután megszokta, nagyon tetszett neki, sok­szor maga jött és jajgatott, ha bepiszkolta magát. S nem lett előbb nyugodt, mig egy szivattyú alá nem vittem ; a hideg viz első érintésére összerázkó­dott s arczát elfintorította. Hanem ez mindenkor igen múlékony volt. Ha megtörül;,ettem s szőrét megkefélgettem : valódi élvezete volt s kinyújtóz­kodva terült el. Az első napok alatt kezeivel és lá­baival mindenhez kapaszkodott, a mihez csak hoz­záfért, s szakállamra ugyancsak ügyelnem kellett; karjaival az üres légben hadonászott, s ha illyenkor va'ami botot vagy mást valamit adtunk neki : öröme határtalan volt. Hogy időtöltést s tagjainak erősítésére alkalmat sz rezzek neki, egy létrát ké-zitettem, melylyel egy ideig nagyon jól mulatta magát Készítettem neki egy mesterséges anyát is, mely egy ös.-zegöngyölt bival­bőrböl állott, s mely a padozat fölött egy lábnyi magasan függött. Ez kimondhatlan örömöt szerzett neki ; átölelte finind a négy kezével s hosszabb ideig is szívesen időzött rajta. Hanem azután a ter­mészeti ösztön is felébredt benne s ajkaival minde­nütt kereste az anyai emlőket. Miután azonban csak szőröket s a bab belsejében gyapotot talált, haragos lett, elkezdett nyivácskolni a miut egypár fürt gyap­jú a gégéjébe jutott, végre a mostohaanyát ott hagy ta a faképnél. Körülbelül nyolcz nap lefolyása után annyira vol­tunk, liogy táplálékát kanállal adhattuk szájába. Ez időtől fogva erőte jesebb étkeket kapott, nevezete­sen : meglágyított kenyeret tojással és czukorral s néha egy kis édes burgonyát. Ez nagyon Ízlett neki ; hanem érdekes volt né ni, miként viselé magá", ha valami olyat adtak neki, mi nem volt Ínyére. A kis mias az ilyest először szájában megforgatta, mintha meg akarta volni kisért ni : miképen izlik ­r azután hirtelen kiköpte. Hanem ha valami ked­venez-csemege jutott kezéhez : pofáit bevonta s sze­meit a kellemes érzés kif -jczésével emelte fel. Midőn egymásután több izben nyújtottam neki olly eledelt,, melyet nem igen szeretett: elkezdett kiabálni s ép­pen ugy hadouázott kezeivel, mint hasonló esetek­ben az emberi magzatok szokták tenni. Három hétig volt már a kicsi ápolás alatt, midőn egy fürge, fiatal Macacus cynomolgust fnyul­ajku majmot) kaptam, mellyet ugyanazon kalitba zártam vele. Azonnal a legjobb barátok lettek, s az én miasom minden teketória nélkül amannak a ha­sára vagy fejére ült, a mint épen eszébe jutott. Amis már maga tudott enni, s mig én a miast etettem, a ma­jom mellette ült, s a mi a földre esett mindent felsze­dett, egyszer másszor a kanalat is igyekezett kezem­ből kivenni. Ha a miast már megetettem, akkor körülnyalogatta annak száját, sőt fel is nyitotta, meg­tekintvén : nem lehet e valamit belőle kivenni. Az­után ráfeküdt, mint valami párnára. A kis mias kü­lönben a legpéldásabb türelemmel engedett magá i mindent véghezvinni; örült, hogy közelében v ilami meleget érezhetett, melyhez ragaszkodhatott. Ha a majom el akart menni, a mias hátbőre, feje vagy farkánál fogva addig tartotta vissza, a mig csak. birta s nem szívesen bocsátotta eb Mindkét állat körölbelül egykorú volt ; de igen érdekes volt szemlélni, mily elütöen viselték magu­kat. A mias, mint valami kis gyermek, gyámoltala­nul feküdt hátán, másik oldalára igen lomhán fordult,, néha mind a négy végtagját a légbe emelte, mintha valamit meg akart volna fogni, de nem vo t képes ujját valami meghatározott tárgyhoz hajlitani. Ha valami nem volt kedvére, vagy akart valamit, lár­mázott mint valami gyermek. A kis majom ellenben mindig mozgott, ugrált, szaladgált ide s tova, min­den tárgyat pontosan megvizsgált, mindent erősen ragadott meg, mindent elvett, a mit csak ehetőnek talált s végigtánczolt a kalit párkányán vagy felkú­szott valamellyik rácsozaton. Valami egy hónap múlva az én miasom megkísér­tette lábaira állani s a kalitban felegyenesedni, a mi lassan-lassan sikerült is neki, sőt néha ki is buk­fenczezett. Ha bepiszkolca magát, vagy éhes volt, kiabált, mig valaki nem jött, s most az öregek kö­högésszerü hangját hallatá. Ha kiabalása figyelem nélkül maradt, elcsendesült, ha pedig lépteket hal­lott, még hangosabban kiáltozott. Már öt hétig volt birtokomban, s három m jtszfoga bújni kezdett, de az egész idő alatt sem nehezebb sem nagyobb nem lett; valószínűleg mivel tej nélkül tengődött ; a ko­ko-ztej néha elrontotta gyomrát, de e baj azonnal elmúlt, ha egy kis castor-olajat adtam ueki. Egy pár héttel később nehéz beteg lett; minden symptoma váltólázra mutatott, mi mellett kezei és lábai vize­nyősen feldagadtak. Étvágyát elvesztette, mindig rosszabbul lett, s végre, miután három hónapig bír­tam, meghalt. E kedvenczem elvesztése: nagyon zo­kon esett; reméltem, hogy majd nagyra növelem s magammal viszem Európába. Három font s hilencz obon neliéz, 14 hüvelyk magas s kiterjesztett kar­jainak szélessége 2 3 hüvelyk volt. Bőrét levontam, s csoutvázát vizsgálva ait találtam, hogy a fárili leesése alkalmával egyik tarját és lábát törte el, a csontok azonban olly hamar és tökéletesen forrtak össze, bogy a keményebb helyeket alig tudtam a töréstől megkülönböztetni. (Vége követk.) Állatrajzi és vadászati képek. NYCLASSY FAHKASTÚL. III. A vyirfajd. Tttrao Tctrix L. (Folytatás és vége.) Lassanként hajnalodni kezdett, világosabb lett f. előbb csak a körvonalak, végre az egész madár lát­hatóvá vált. KeJves vadásztársaui, a ki e sorokat olvasod, emlékezz vissza egy illy reggelre ! te pedig, a ki nem részesültél illy szerencsében, ugyan kérlek igyekezs-

Next

/
Oldalképek
Tartalom