Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-01-10 / 1.szám

5 záe nélkül oly munkához fogott, melyhez az ó és uj testamentom, és általában az ó keleti irók ismeretén kivűl még tömérdek más előkészület szükséges, melyeknek érezhető hiánya miatt az ember elégedetlenül teszi le a könyvet kezéből. Ama író pedig bár szent földi útjára állítólag- igen jól volt elkészülve, hazánkat illetőleg azonban oly felületesen ir, hogy a jelesnek mondott munkának többi tartalma iránt !is gyanút ébreszt. E részben az angolok sokkal inkább átgondolt és lelkiismeretesebb dolgozatokkal lépnek elő s bár rajtuk is megtörténik, hogy itt ott az elfogultságot nem tudják levetkőzni, mint ezt legújabban Bonernek Erdélyországról irt munkájában tapasztaltam, ki igen mostohán bánik az ottani magyar fajjal, ilyesmi azonban csak saját meggyőződésünkkel ellentétben álló nézet gyanánt tűnik föl s bizonyosan ép oly jogosult, mint a milyen elfogultnak látszik mások előtt a mi véleményünk. A mi legfőbb, az angol iró idegen országról alig közöl hiányos adatot, különösen helyrajzi, történelmi, ethnographiai vagy nemzetgazdászati tekintetben; ő a „matter of fact-"nak mélyére szokott tekinteni, s ezért oly esetben, midőn valamely tárgyról külföldiek többen irnak, ha van — az angolt, utána pedig a németet választom, melyekből meggyőződésem szerint legtöbbet tanulhatni. Ilyeseket jártattam elmémben, faute de mieux, midőn eszembe jutott, hogy szegény vizslám után is kellene néznem, melyet bundámba jól betakarva, a hajó orrában egy szegedi születésü hajós legény gondjára biztam volt. A második hely födélzetén azonban nem volt oly könnyű áthatolnom, mert ez meg volt egy határőrvidéki hazatérő zászlóalyjal, azonkivül pedig más szabadságolt katonával és utazó néppel rakva, és mind e szegény emberek a csipős szélben ugyancsak fáztak és dideregtek, és mind" nyájan a melegitő gőzkazánhoz szerettek volna férni. Sok küzködés és jó szó után kutyámhoz értem, mely a bunda dacára igen fázott. Egy beteges kinézésű határőr ugyanis, ki vékony köpenyében nem sok meleget talált, a bundát magára rántotta, s még igy is majd megfagyott. En mindkettőn segitendő, nagy nehezen előbb talpra állitám a katonát, a bundát egészen reá adtam s aztán lefektettem olykép, hogy ez alatt vizslámnak is elég hely jutott, mely egyúttal a beteget is melegité. „O dobrejest gospodine !" mondá az ügyefogyott nagy hálával. Ezt is aligha nem a cholera környezte s kötve hiszem, hogy életben jutott haza! Visszafelé tolakodva egy másik jelenetnek valék szemtanuja, melynek újdonsága meglepett. Egy fölforditott hordó körül néhány határőr oly festőileg csoportosult, mintha csak Teniersnek, vagy az ujabbkori Dannhausernek genreké.p mintául állott volna. Ezek a nagy hideg és ezt fokozta szél dacára nagy hévvel kártyáztak, merőn szegezve szemeiket hol a kivetett kártyalapra, melynek értékjegye alig volt már a piszok miatt kivehető, hol egymásra, s aztán szitkozódva vagy kacagva néztek, azok pedig kik vesztettek, mérges pillantásokat szórtak maguk körül. Mindebben még mi szokatlan sincsen, de a heves játék tárgya a hordó kellő közepén összekuszált rakás gyufából állott, és ugyanez értékes cikböl mindegyik játszó előtt vagy ötven szál ép oly festői rendetlenségben várt sorsára, mint a homburgi vagy wiesbadeni bankasztalon a louisdorok. Ebből aztán, t. i. a gyufából, az illető annyit fizetett be a pénz, vagyis ezt pótló gyufa tárba, a hány kártya szemet vesztett, és a tőzsér ugyanannyit olvasott ki a nagy kupaczból annak ki nyert. Az érdekeltség tetőpontját érte; a társaságban csak egynek volt, avit csizma-