Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-01-10 / 1.szám

6 szárból magavarta szurtos tárczájában néhány rézkrajczárja, mit midőn gazdája kivett, többi társai leirhatlan sóvár tekintettel méregették a nagy kincs szerencsés birtokosát. Ez alkalmasint attól tartva, hogy ha krajczárjait a hordóra teszi, ezek onnét a játék dühében eltűnhetnének, az öt hat darabból álló rézpénzt mind a szájába fogta, s aztán nyelvével fogai mögé illeszté, hol mindenesetre biztos menhelyök voltA játék ezután annál nagyobb ingerrel folyt; a krajczárok megirigyelt birtokosa, mint csakhamar megértettem, az épen két csomag gyufából állott bankot szét akarta röpíteni s azért tett lapjára egyszerre egy egész krajczárt, min a többiek igen meghökkentek, mert ekép nem sokára az egész mulatságnak végét látták. Ez azonban nem sikerült, ez úttal a tőzsér nyert, a vesztett fél tehát, nem épen hófehér tiszta mutató ujja s a krajcárokat ott ben folyvást simogató nyelve segítségével, szájából kikotrott egyet, és a játékszenvedélynek emez áldozatja, ugyanazon nyálas állapotban a tőzsérnek ép oly vendégszerető szájába vándorolt. Es ezen nem mindennapi jelenetnek megvolt saját közönsége is: egy két szabadságolt bakkancsos és huszár és néhány alsóbb rendű üzér, ki egyébkint a gőzös födélzetén aristokrata gyanánt lépett föl s megvetéssel nézett az útas kosarai mellett gubbaszkodó bajai kofára, bár ő sem fizetet* többet helyéért mint ez: körül állottuk a játszókat és darab ideig figyelemmel kísérők a játék folyamát. A magyar katonák igen rosz kedvüleg tekintgettek játszó és másoknak nevetség tárgyául szolgáló bajtársaikra, mentek is volna innét odébb, de nem volt hová, kinek kinek ott kellett maradnia, hol megállott, annyira tömve volt a hajó. Végre a közönségnek ezen része az egész jelenet felől roszalólag kezdett nyilatkozni: „mi is játszottunk gyufába, monda méltóságteljesen egy magyar baka, de csak magunk között, midőn Olaszországban egy a várostól távol eső raktárnál szakaszunk már egy hét óta őrsön állott. Ilyenkor az ember unalmában még a csillagokat is leolvasná az égről; aztán pénzért nem is szabad ám a katonának játszani, mert volt reá akárhány eset, hogy a vesztett fél kést vagy szuronyt fogott azokra kik zsoldját elnyerték s ezen sem lehet csodálkozni, mert illyenkor bajba keveredik az ember, s az, hogy néhány percznyi bolondság miatt egy hétig is kellett koplalnia, még legkevesebb !— „No én meg még sem tudnék gyufába kártyázni,ha Tranfáziába küldenének is vorpostra," viszonzá bizonyos önérzettel a huszár — „inkább ... de a hasonlítást t. i. hogy mit volna inkább képes tenni, mint igy és itt kártyázni, nem irom ide, mert nem tekinthetem föladatomnak, hogy az elibém jött alakokat, s azok eredeti jellemzését épen Schakespearei nyers hűséggel ábrázoljam, mert az esetben ha e lapok valamelyik úrhölgy kezébe vetődnének, semmikép sem volna kimenthető. Elég az hozzá, hogy a huszár körmönfont megjegyzésére a körülállók hangosan fölkaczagtak ; tetszett az a hatodik nagyhatalom egyik reményteljes képviselőjének is, ki bizonyosan vándoralkusz vala, és ki szintén ott állott a nézők közt pöffeszkedőleg szétvetett lábakkal és miudkét kezeivel zsebeiben alkalmasint a csomó bankjegyet szorongató, melyből az alföldi szegény földműveseknek már az őszi vetésre méregdrága előleget készült osztogatni. „Ist ooch ájne Uuterhaltung !" mondá szemtelen vicsorgással felém fordulva, és czélzással a szegény kártyázókra, m'dőn látta hogy távozom. Nekem azonban nem volt kedvem a piszkos marku emberrel szóba elegyedni. Kimentem a hajónak második födélzetére, melyen egy két utas szemlátomást unatkozva föl és alá