Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-02-20 / 5.szám

67 terjedő bokrosokon, úgy éreztem, hogy magamban semmikép nem tudnék haza tatálni; híjában jegyeztem én meg magamnak bizonyos helyeket, hiában néztem a napot, és az itt-ott meglevő vastagabb fatörzsök kérgét, mely éjszaki oldalán be van mohosodva, — bizony nem tudtam én magamnak megmagyarázni, hogy hol vagyok s merre kéne hazamennem ! Együtt lévén, a legközelebbi göröndöt vettük föl, és mintha a sors jóvá akarta volna tenni az imént velem űzött gonosz játékot, délutáni négy óráig még nyolcz, s igy az nap ketten cserkészve tizenkét szalonkát lőttünk. Fáradtan és kiéhezve tértünk haza. Itt pedig néhány uri ember várt reánk, kik kedves házi gazdánkkal együtt látogatóba jöttek hozzánk. Felséges estebéd, jó thea, és vidor beszélgetés közt folyt le az est; én azonban alig vártam hogy lefekhessem, oly annyira fáradt voltam. Gazdám tia azon hitben volt, hogy most is kijövök hozzá beszélgetni, jó parázs tűzzel várt reám, de én jó éjszakát kivánva neki, azonnal leheveredtem, s szénaágyamat nem adtam volna oda tiz vak lóért! October 26. Látogatóinktól elbúcsúzva, a Duna partján mentünk végig; ennek túlsó oldalán sajátságos látvány tünt elénk. Tiz vagy ennél valamivel több dentói magyar asszony fél lábszárig a Dunában állva mosott, s az előttük felállított padon ugyancsak ütötte verte mosófával a fehérneműt. A Duna vize nem igen lehetett 4—5 foknál melegebb, de a pór najádok a hideggel nem törődve, oly élénken csevegtek egymás közt és a mosófát oly sebesen forgatták, hogy ennek sürü pattogásai valami kis csapat tüzelése gyanánt hangzottak át a túlsó partról, mely a mosóasszonyok meleg kipárolgása miatt szinte gőzölt. Váljon ha ezt a városi asszonyok tennék, s órahosszant állanának igy a jéghideg vizben, hányadik maradna közülök épen ? Az egyik még is fázhatott, inert nagyon tánczolt a vizben. Fábián nem állhatta meg, hogy ne incselkedjék veltik. „Marcsa te!" kiáltott át, „vigyázz hogy meg ne ázzék a rokolyád!" — ,A sem lesz a kend baja, nem kend fogja megszántani', kiáltott vissza a megszólított, derékig lucskos Marcsa. A parton végig menve, mert erre vezetett útunk, azt vettem észre, hogy a nagy aszály daczára,jmely e vidéken egész nyáron át uralgott, a sziget partján mégis több és elég bő forrás bugyog és folydogál a Dunába, annakjeiéül, hogy a talaj még elég nedves. Most végig mentünk a gyönyörű tölgyes erdőn,mely Druidáknak vagy Tátosainknak is áldozati-helyül szolgálhatott volna, oly szépek benne a magukban álló egyes tölgyek. A baracskai határ felé mentünk, a földvári tó túlsó oldalara, hol csak oly szép és elláthatatlan vadásztér van, mint a hol eddig jártunk. Minthogy ép itt vagyunk, meg kell jegyeznem, itt a tó közelében hajdan valóságos földvár volt, a sánczok helyei most is látszanak, mult évben pedig magam láttam az ér fenekén egy vas ágyút és több golyót, mely a hagyomány szerint a török pusztitás ideje óta maradt itt. Hir szerint ez ágyút a muzeumba vitték. Kétségtelenül áll előttem, hogy a magyar sereg egy része a mohácsi ütközet előtt, itt erődöt hevenyészett. A vadászat elkezdődvén, kevesebb szalonkát leltünk mint eddig, de mégis elég volt arra, hogy nem hiában jöttünk ide; Pernőfy ismét túltett rajtam, még pedig nagyon, ő hatot, én csak hármat lőttem, és hibáztam ugyanannyit. Egyszer megállapodva, egy kis tisztás szélén állottam, melynek közepén egy nyalábnyi levágott szá5*