Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-12-20 / 35.szám

569 télyes hegysor, melly kúpot kúpra rakva, beláthatlan kékos távolban csak Esztergom körül lapul ismét síkká. Gazdagon termő búzaföldek, buján tenyésző rétek, pompás bort termelő szőlők ; itt gyümölcsösek, amott pedig egy kis cserjés, patakok mentében sürü füzesek, sziklás vadonok és járhatlan meredekek, sok ölnyi mélységű vízmosások .... illyen a tér, mellyet most hó fed ugyan, de minden egyenlitő iparkodása mellett sem bir kiforgatni változatos, regényes külsejéből. Jól ismertem a vidéket, mellyet be akarék barangolni, ismertem valamenynyire a vadat és szokásait is, mellyet keresni indultam, s igy bízvást elküldhettem a kocsit, messze föl az északi hegyek alá, hogy várjon be ott délután; mert a nap az enyim, s jól tudtam, hogy minden lépés nyújthat szerencsés esélyt, de leginkább nyújthat ott, hol kocsi amúgy is alig járhatott. Vénecske vizslám, molly csendesen feküdt a kocsi fenekén mig az haladt, csakhamar felütötte fejét a kocsi megállásakor, jól tudván, hogy immár tettre kerül a dolog. Igaz, hogy ez egyszer fölösleges volt őt elhoznom; de megvallva gyöngcségemot, nem akartam örömét rontani, melly fiatalkori ugrándozásokra birta, midőn otthon vadászkészülődésemet látta, s ugatva vonított riadót csalt ki belőle, midőn a fegyver után nyúltam; másrészt meg eléggé megbízható volt, hogy, habár szükségem nincs reá, rontani sem fogja vadászatomat; — és, négy szem közt mondva, valami benső viszony is volt közöttünk, mellynélfogva a mennyire nem szeretem nyomozáskor a gondolkodó, de gyakran csevegő és önfejére induló élő lény kisérctét, ép annyira szeretem magam mellett vén vizslámat, melly elég észszcl, de még több gyakorlattal bir arra nézve, hogy átértse a gyakran változó helyzetet, a mellett örülni is tud a jó lövésnek, az ejtett vadnak, és — pedig ebben van a titokszerü — szégyen lom magam a vén praktikus előtt az elhamarkodott, hibás lövésért, s igy őt magam mellett tudva, jobban meg szoktam nézni az elejtendő vadat. Elindultunk tehát. Hector kezdetben elől ugrándozott, de csakhamar lábam mellé parancsolám, magam pedig körül-körül tekintve, szemügyre vevék minden egyes nyomot, melly a hólepel rövid létezéséhoz mérve, ugyancsak sürün volt rajta. Igaz, nem mind vadnyom, legalább nem mind elejtendő vadé, de a téli tájéknak ez beszélő nyelve, s a lefolyt éj történetét e nyomok regélik a hozzáértő természetbarátnak. A vadbőséghez szokott nagy ur, ki tilalmasában, hajtók előtt, százával lövi a nyulat, vagy a biztos lövést szerető, gyakran naphosszat lesekedö paraszt puskás — ezek nem értik a nyomozás élveit. Nem érti oly vadász sem, ki épen csak lőni akar. De a kit érdekel a természet minden élő lénye, ki a csapatosan járó sármány, vagy a hó alól kotorászó egérke vadon éJete iránt érdekeltséggel viseltetik ; ki tudni vágyik: mint keresi tápját — hogy ne mondjuk mindennapi konyerét — a nyul vagy karvaly, a güzü vagy a róka, a fogoly vagy őz, az, ha egyszer tette, azontúl örömest indul útnak fris havon; mert egy napi figyelmes járás többre tanitja saját szemlélete által, mint a mennyit némely középszerű természetrajzból ki bir böngészni. Már a kocsiról vettem észre itt-ott egy eltévedt nyulnyomot, do csülkei tenyeres lerakásából látni lehetett, hogy cmk tétovázva, czcl nélkül baktatott; alkalmasint