Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868
1868-12-20 / 35.szám
570 süldő volt, mellyet megdöbbentett a természet e csodálatos változása. Más egy sorba rakott, csak körömhegy gyei jelzett nyomok a megriadt nyul sebes futását mutatták. Ez alkalmasint rókakomával találkozott éji barangolásában; közeliben ebez sem lesz szerencsénk. Hanem emitt egy határdombon felágaskodott a tapsifüles, ez aligha nem tanyát keresett, s azért tekintett körül; lássuk csak további nyomait, talan kimagyarázhatjuk belőlök, hogy mi járatban volt. Visszafelé követtem tehát a csapát, melly rétbe vezetett, hol a nyul legelészett. Tudtam, hogy legalább is tavali nyúllal van dolgom ; nem annyira a nyomok nagysága után Ítélve, mert jó esztendőben a márcziusi süldő deczemberig derekasan megtalpasodik, hanem ítélve azon biztos eljárásból, melly szerint jól tudta, hol kell havon táp után látni. A réten minden nagyobb kóró, minden kis bokor körül volt taposva, többen is legelésztek.itt azon nyugodt önmegadással, hogy ha jobbat nem találnak, kóróval is beérik. Apró nyomok is vezettek keresztül-kasul a réten, de nem láttam megállapodni sem bokornál, sem fűszálnál; süldők lehettek, s újra megerősödtem azon nézetben, hogy az első hó annyira megzavarja a fiatal állatokat, annyira kiforgatja nyáron át szerzett tájékozottságukból, hogy még az evésről is megfeledkeznek, s hosszabb időre van szükségök, mig ez uj változásba beleokulnak. — Hasonlót tapasztaltam a foglyoknál is. Télen át a foglyok a mint elülnek, ha havazni kezd, csendesen gubbaszkodva maradnak, s beborittatják magokat a sürün eső hóval, néha megrázkódva kissé, ugy hogy minden egyes fogolynak külön kis barlangja alakul a hó alatt. Ha nem túlságosan magas a hó, és különben sík a tér, néha kívülről is észrevehetni az illy behavazott fogolytanyát, azon csudálatos, apró hullámalakzat után, melly minden egyes fogoly fölött magasabb a köztök levő üregeknél. Illyenkor szegények bevárják a vadászt, mig közibök lép, s egymásután kelnek ki, nagy robajjal, nem csekély meglepetésére a sik havon mit sem gyanított puskásnak. A réten legelésztek tehát, mint emlitém, a nyulak, s a mint igy körültekintek az egyes nyomok között, azt veszem észre, hogy majd mindegyik egyszerre vagtatva iramodhatott tova; keresve ugyanis a határdombi nyomot, nem láttam a nyulak csendes, zavartalan baktatásakor szokott, inkább eviczkélö nyomfolytatást, hanem azon össze nem téveszthető sinóros futást, mi gyanút ébreszte bennem, hogy ellenség környezte az ártatlan füleseket. Körüljártam tehát a rétet, és csakugyan rókanyomra bukkantam. Hát> koma kullogott arra éji kalandozásai közben! Igy már meg volt fejtve a nyúlak megugrása. Egy nyom azonban mégis csendes bukdácsoló csapán vezetett ki a rétből a határdomb felé. A legelébb csapára vett nyul a róka látogatása után járhatott erre, őt nem zavarták, s igy tán még közelben rábukkanok, a róka nyomozását későbbre hagyván. Szántáson, vetésen keresztül, szőlő aljába vitt a nyom, ott nagyot kanyarodott ő kelme, de nem találta kényelmesnek a fekvést, mert rögtön oldalt fordulva, a dombok mentén elterülő pagonynak tart; már-már reményemet kezdem veszíteni, hogy a sűrűségben lövésre kapjam, de eszembe jutott, hogy fris havon, főleg ha lágy idő következik reá, nemigen szeret a nyul fás vagy bokros helyen meghúzódni, mert az olvadozó hó reá hullván, csendes szunnyadásában háborgatja. Ez uttal^semjísalódtam. A nyúl csak vargabetűt vetett a csalitban, s a nyom csakhamar ismét kivezetett, gondosan