Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-03-31 / 9.szám

134 mokfuvatag volt, s elég czélszcrü, hogy tervezetem s elvezetem a szó teljes értelmében sikerüljön. Vezetőm tanácsára kiszemléltem magamnak egyet, mely fejjel nékem tartott. — Czéloznom s azon perczben, hogy száját kitátja, lőnöm kellett. Kétszer állott el lélekzetem, mig ö besliasága méltóztatott száját utolsó sóhajára fölnyitni. Végre ropogott fegyverem, — Lcbcda megtette kötelességét, szegény pára* egyet ugorva, a viz felé vánszorgott, melyet már lakótársai mindjárt a lövés után, ö előtte elértek. Az első, kit jó lövésem mámorából fölébresztett, amigo volt, ki mögöttem fekve lábomat ránczigálta, s képéből kikelve mondá: Hombre! que sneeso ? Ncmcsak én, de vezetőim is nevettek ezen életkérdés felett. Látja Sonnor — mondá vezetőm — ilyenek a Caimanok szárazföldön, egy kőhajtással el lehet őket a partról iizni, — de kisértse meg csak azután valaki velük a csatát vizen elfogadni, az veszve van, mert egy vágás elegendő arra, hogy bármely ladikot farkával fölboritson (?). Scnnor szépen lőtt; — minden estranjero (idegen) jól lő,hanem most menjünk a vízhez közelebb Scnnorcs. A mocsárban, melynél most álltunk, ugy látszott, kitört a forradalom. Majd itt, majd amott dagadt a viz — cgy-egy ronda hullámot vetve; jole volt annak, mint vezetőm mondá, hogy a vízi lakosok készek a csatát clcmökben elfogadni. Már hazamenöben valánk, midőn ciceronc-nk egyike mondá, hogy nékie csalatkoznia kellene, ha a halálra talált szörny rövid idő alatt erőtelen a partra nem jön. Visszatértünk tehát, s egy kis távolságra a mocsártól vártuk a gyanitott vendéget. Kevés idő múlva, azon irányban, hol sebesültem a vizbe eltűnt, emelkedni kezdett annak tükre — s rögtön rá megjelent a rémkép feje, kitátott torokkal, levegő után kapkodva. Az állat azonban minket észrevéve, vissza akart térni elemébe, hanem ugy látszott ereje elhagyá, — lábai belehaltak az iszapba, csak a felénk forditott farkával ütött jobbra-balra, hogy mindnyájan sárral lettünk beboritva. Végre annyira megadá magát, hogy vezetőim farkánál fogva akarták a vizből kihúzni, hanem az egy ölnél hosszabb, s iszapba merült dögnek nem felelt meg két ember ereje. László Béla. Egy vadászat a Párengen. Nyári szünidőmet a szülői háznál falun szoktam tölteni; a zajos városi élet kellemes és kellemetlen változatosságaival különös fáradt zsibbadást idézett elő nálam, cs szintúgy epedve a falusi magány után, érkeztem haza, a szülői házhoz. Legkedvesebb foglalkozásom ilyenkor magányomban abban állott, mindazon ártatlan gyönyöröket, melyeket a természet bájos virányaival, zöld erdeivel, homályos bérczeivel oly jóltevöleg nyújt a fáradott kedélynek — lehetőleg élvezni. Különös barátja vagyok a vadászatnak, s legfőbb óhajom volt a havasi zergevadászatot megismerni, számtalan fáradságaival s érdekes kalandjaival. Nagy örömömre végre