Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-03-31 / 9.szám

133 Ezt be is bizonyította az én bennszülött barátom, mert még fegyvert sem akart magával vinni, attól tartva, hogy lőnie kellene. Nagy feladat volt tehát rám nézve egy második fegyveremet hátára octroirozni. Déli 12 óra után lábra kelt a kis karaván. Meglehetős hideg volt (16° meleg), mert egész éjen át esett s reggel a N o r t e kezdé nótáját fúni — mely minden raexicóit zarapejába (egy bizonyos neme a schawlnak) bújni kényszerit, így az én vezetőimet is, kiknek egyike ez alatt azon megjegyzést tevé, — hogy szerencsés vadászatunk leend. Utunk kelet felé vezetett, egy irtózatos silány homok lapályon, mely Vera-Cruz keleti és nyugoti részeit karakterizálja— s a szél által még kiállhatatlanabbá lön. Expeditiónk kellemetes nem volt, de mindamellett sokat kellett nevetnem amigomon, ki egy fél óra letelte alatt a Caimanok csillagát ezerenként hozá le az égből, elátkozva még azoknak eredetüket is. Szegény amigo! még most is nevotncm kell, ha rá gondolok — mily kedve kerekedett párszor visszatérni, ha egyedül — nem félt volna. így mendegéltünk iy

a-ig. „Alto Sennores!" kiált egyszerre vezetőim egyike. Valami negyven lépésnyire előttünk mint egy darab tuskó feküdt egy szörnyeteg a tónak egy ága mellett — mely felé tartottunk. En már lőni akartam, az uton nyert utasítások folytán, de vezetőm még elég korán visszatartott — ha a nagyobb tömeget, melyet találni remélünk, lövésem által elijeszteni nem akarom. Dehogy akartam! Amigom tette ugyan azon megjegyzést, hogy: elég a sokból egy is — hogy a többiek sem néznek másképen ki, vakmerőség, bűntett etc. etc., talán még imádkozott is — de mi bizon csak tovább mentünk, s alig 1000 lépésnyire, beteljesedtek vezetőim szavai. Valami 10—20 kisebb-nagyobb darab feküdt a mocsár partján. — A látvány iszonyú szép volt. Látcsövemet elővonva — nem győztem ezen visító, tátogó, farkukkal verekedő szokatlan társaságot eléggé csudálni. Csak amigom nem tudta magát semmi módon mulatni, s a rögtöni visszatérést proponálá. Vezetőimhez fordultam. Kikérdezém őket még egyszer a feladat veszedelméről — ha lövésem által nem uszítom-e magunkra az egész gyülekezetet. Vezetőim mosolyogtak, mi engem nagyon boszantott ; egyikök átvevé az amigomnál levő fegyvert, a másik machete-ját (egy hosszú kést) voná elő — s csúszva-mászva lopództunk egyik homok buczkátóla másikhoz, amigom lelki fájdalmára, ki egyik Ave Maria purissimat a másik után hallatta, de vissza nem maradott volna a mexicói koronáért. Valami 40 lépésnyire lehettünk már tőlük, oly közel, hogy állkapczáik csattogásait jól hallhattuk, a nélkül, hogy minket észrevehettek volna. Minden perczben lehete ezen csattogást hallani, mely alkalommal az állat száját egész nagyságában kitátja — s egy bizonyos hanggal, mely körülbelől két biliárd golyó öszveütközéséhez hasonlit — görcsösen bezárja. Álláspontunk egy ho-