Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-03-31 / 9.szám

131 lángok dühöngtek, hat lábnyira a föld szino alatt vízre bukkantak, melyre a tevék valóságos dühhel rohannak. Ha elképzeljük, mily drága kincse ez állat az embernek e borzalom-gazdag vidéken, mily szilárdan és türelmesen dolgozik az, akkor a következő eset fájdalmas benyomást hagyand hátra keblünkben : A völgy a csonthalmazok völgye volt. Megszámlálhatlan mennyiségben hevertek szanaszét, mindenféle helyzetben, a tevék csontvázai, mint a sivatag hajóinak rommaradványai, melyek utjokban zátonyra kerültek. A megperzselődött bőr és csontok elporladt halmai itt-ott tökéletesen azon helyzetben találtattak, melyben a teve utolsó páráját kiadta. A sivatag koporsójává alakítá az állatnak saját bőrét. Itt nincsenek legyek, nincsenek férgek, melyek a bullát felemészszék. Csak az elmaradhatlan sírásók nem hiányoztak, a fekete hollók, csakhogy gyakran ezek is kevesen valának arra, hogy szolgálatukat kellőleg teljesíthessék. Ember és állat egyenlően ki volt merülve, mire e borzasztó nyughelyet elérhették, de üdülést ott nem nyerhettek, tovább kellett menniök, különben vizük és eleségük nem lett volna elegendő. És igy mindig csak előre, előre, keresztül-kasul a sötétsárga síkságon, a granithegyek szürke lánczolatán, a merre az utat a halvány teve-csont halmok jelezik, egész Abu Ilammedig, hol ismét emberi lakok megpillantása s az annyira sóvárgott szent Nilus folyója várt reájuk, s innen aztán, a folyam hosszában Berber felé (El Mecherif, Nubia fővárosa), hol Hallin Effendi, az exkormányzó fogadta őket, s megengedő nekik, hogy kertjében felüthessék sátraikat. Mily változás! Csak az imént is még a végtelen sivatagban, s a fájdalmas, nyugalom nélküli lovaglásban, és most a nyugalom itt ez oázisban, hol szellős datolya-pálmák, árnyas czitrom és narancsfák enyhülést adnak, hol az ember viz-árasztással a sivatagot legyőzte, s hol üditő élet lépett annak halottszerü csöndje helyébe, s hol a fák lombjai között madarak énekelnek, örves galambok turbékolnak ! Hallin Effendi és könyezete rendkívül elbámult az utazás czélja felett. Ne vállalkozzatok ily tenger útra — mondá Ilalliu. — Senki som tud semmit a Nílusról, és' senkinek nincs kedve annak forrását felkutatni. Mi még az Atbara forrását sem tudjuk, hogyan ismerhetnék tehát a nagy Nilus forrását?! Rövid ideig pihentek az utasok az Effendi kéjkertjében, azután ismét felkerekedtek, hogy az Atbara s az abyssiniai mellékfolyamokat kifürkészszék, mielőtt utjokra kelnének a fehér Niluson. Most meg kellett nekik ismerkedni a sivatag forgószelével, melynek hatalmas ereje, homok-oszlopokat emel fel több ezer lábnyi magasságra. „Ezek — igy ir szerző — nem a vállalkozó szél röpke tüneményei, hanem gyakran órák hosszáig tartják fenn magukat, s egyenesen lépnek előro, de mégis gyaki-ahban körmozgásban, s a távolból szilárd homok-oszlopokhoz hasonlítanak. Az arabok babonás hite ebben természetfeletti jelenséget lát, s a forró sivatagon tova húzódó homok-tölcséreket rosz szellemeknek tartja." Erőltetett menetben jutottak el az utazók az Atbara beszakadásához a Nilusba; s noha a folyam medre ki volt száradva, óriási vizmedenczék voltak találhatók, 9*