Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-08-30 / 24. szám

o 'T OO 1 mely hóban kellett gyalogolniok, mert a kiszemelt gaura, az ős erdő közepében, s ennek egyik meredek magaslatán 1 '/„ mértföldnyi távolságra esett. E tájon a medve téli tanyáját, vagy is gauráját a legnagyobb fenyőfákban — mellyek négy öt lábnyi átmérővel birnak és alúl odvasak — szokta választani az esetben, ha az odu nyilasa, mellyet itt kapunak neveznek, nem igen tág. Az őszi hónapokban, mindenesetre pedig az első hóesést megelőzőleg, a medve illy odúban ke'sziti el télire való tanyáját, és e végből az iir belsejéből .a korhadt fát, földhulladékot és más szemetet gondosan kitisztogat és mindezt az odú elé kotorja. IIa illyesmit észreveszünk, úgy igen valószinünek tarthatjuk, hogy talpas koma a nagy hideg beálltával, telelőre ide fog bevonúlni, és e valószinüség annál inkább öregbedik, minél később fogott e munkához s minél óvatosabban elkerültünk mindent, miből »talpas azt gyaníthatná, hogy kiválasztott nyughelye nem maradt észrevétlenül. A fölfedezésnek legkisebb jele, például valamelly közelében lévő fának fejszével megjelölése, vagy épen a kiválasztott helyhez közellépe's okvetlenül felkeltené az okos állat gyanúját és a neki szánt látogatás hijában esnék. Kevéssel előbb, semmint a medve bevonúlt, téli vaczkát, szál vagy szurko3 fenyők alyjából letördelt gyönge galyakkal szokta kibélelni, de ezen gondoskodása által többnyire önmagát árulja el, mert ha a vadász az erdőalynak illyes csonkítását észreveszi, ez neki biztos jelül szolgál arra nézve, hogy talpas koma itthon van. Sajátságos, hogy a medve derékalyját csak a galyak hegyeiből készitgeti és hol ezek fája már erősbödni kezd, ezt letöri. Természetes, hogy a keményebb gályákon alkalmatlan fekvés esnék, a tél pedig hosszú, ez alatt tehát talpas koma nélkülözné a kényelmet, ha arról önmaga nem gondoskodnék, mit ő kerne meg is tesz, mert a kényelemnek nagy barátja, s hogy minél lágyabb legyen fekvő helye — azt alom gyanánt még egy réteg famohával is megbélelni szokta. Fölérvén a gaura közelébe — mi a mély és süppedékes hóban rendkívüli fáradsággal volt összekötve — a herczegek kíséretének a legcsendesebb magaviselet és nyugalom lön meghagyva, s a vadászat elkezdődött. A herczegek 20 lépésnyire a gaura kapujától jobbra s balra helyt foglaltak, ezután egy oda való paraszt ember a gaura hátuljához közeledett, s a magával hozott fejsze fokával, néhány jókora ütést intézett a faderekára, hogy a bentlevő medvét mozgóvá tegye. De nem mozdúlt semmi és még akkor sem, midőn a fának erős megkopogta. tása ismételtetek, úgy hogy e nyugalom már gyanússá kezdett válni. Már fenhangon is beszélgettünk, s a medvének bennléte iránt kétség támadt, ezt én azonban nem oszthattam, hanem szintén fenhangon figyelmeztetem a herczegeket azon jelre, mellyböl meggyőződésem szerint biztosan következtetém, hogy a medvének a gaurában kell lennie. Mi a fejszeütéseknek nem sikerült, azt fenhangon folytatott beszélgetésünk által értük el: a medve életjelt adott magáról. Ugyanis ekkor a gaura előtt magasra tolúlt hófuvatagban ollynemü mozgást vettünk észre, minőt kicsiben a vakandok szokott előidézni, midőn szemünk láttára a földet túrja fölfelé. Nem sokára a medve talpa volt észrevehető, melly a hónak félre takarításával élénken foglalkozott, azután a fej bújt elő s valóban felséges látvány volt, midőn a nőstény medve széles koponyája a hókaparék közepéből előtűnt.