Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-02-28 / 6. szám

82 Reggeli után előállott a vadászkocsi, a fegyvert belehelyeztették, én gazdámmal együtt a bakra ültem, egy groom hátul felmászott, és elindultunk a s—i erdő felé, hová házigazdám egy barátja fáczánvadászatra hívott. Először is egy kis zöldelő tisztásra értünk az erdészlak előtt, itt kényelmesen szedtük rendbe a fegyvereket s egyéb vadász eszközöket, és a kocsit a groommal haza küldvén, pipázva vártuk barátunkat. A láthatár széléről lassan közeledett felénk egy könnyű brougbam,mellyböl midőn hozzánk ért, két fegyveres sportsman szállott ki. Barátom kezet fogott velők, mert ismerősök voltak, mig én egyiket sem ismertem. Aztán az érkezettek megrakták tölténytáskájokat, és most már csupán arra várakoztunk, kinek fáczánosában vadászandók valánk. Ez is megérkezett végre vadászkocsiján, és leszállván, együtt üdvözölte barátait. Néhány pillanat múlva keresztül kasul jártunk előbb egy ugart, aztán egy tarlót, és egy kapun keresztül ugorván, szük uton leltük magunkat a főerdész és nagyszámú hajtók között, kiknek nagyobb része szíjat vagy kötelet viselt rövid nadrágán a térd körül, máig sem tudom: mi okból. Ebet csak kettőt láttam, két fehér hozárt, s e kettő annyira hasonlított egymáshoz, hogy kétségkívül egyhasiak voltak. Rövid tanakodás után az erdész és ura közt, az előbbi előhivta a puskásokat és kimutatta helyeinket mintegy tizenöt láncz (acre) terjedelmű erdő mellett, mellyet keskeny répaföld választ el a kétszáz láncz terjedelmű nagyobb erdőtől. Ennek szélétől mintegy harmincz yardnyira helyezkedtünk el, hatvan-hetven yardnyira egymástól. Nekem a szélső állomás jutott, egy kapuhoz vezető régi út oldalán, mellynek kapuja azonban nem volt látható: s minthogy az illyen állomást jó helynek tartják, kétségkívül a vendég iránti udvariasság juttatott hozzá. Nem sokára hallottuk a hajtók ütéseit a gallyakon és cserjéken és „hi-cockcock" kiáltásaikat, de még nem láttunk fáczánt fölrepülni; mert csak egyszerűen szaladtak a hajtók előtt, olly közel engedvén őket jönni, hogy csaknem kezeikkel érhették el, mert szelídek voltak, s nem röppentek fel olly könnyen, mint azon madarak, mellyek ritkán látnak embert. Egyszerre, midőn a hajtók már közel voltak: rögtön erősebben felhangzó „cock-cock" kiáltások, minőket ez erdő lakói alig hallottak tizenöt év óta, és szárnysuhogás figyelmeztetett, hogy fáczánkakas röpült fel, s a mennyire a szárnysuhogásból megítélhető, épen felém tart. Két erős tölgygally állott szemem előtt, a kilátást összezsugorodott barna levelekkel akadályozva, mellyek dér és hideg eső daczára még most is makacsul csüggöttek az anyaágakon; nem láthattam tölök a madarat, mig csak két perez múlva fejem fölött el nem röpült. Ekkor utána lőttem, és — hosszas távollétem után Angliából, szerencsésen hozzá jutottam első fáczánomhoz, melly a levegőben összegomolyodva, tompa zuhanással esett a földre. Mintha e madár többeknek adott volna példát, szárnyak suhogása és fegyverek ropogása bal felől, tudtomra adá, hogy vadásztársaim is szorgalmasán dolgoznak már. A többiek nagy része, mint a lövések gyorsaságából itélhetém, hátul töltő fegyverekkel volt ellátva, de az enyém régi szerkezetű volt, ésbármilly gyorsan igyekeztem tölteni, Tantalus kínjait szenvedém, látva és hallva, mint röpülnek tova a madarak fölöttem és jobbra balra mellettem, mint vonulnak a kis erdőből a nagyobba, mialatt