Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-02-28 / 6. szám

VADÁSZ- ÉS VERSENYLAP. Szerda, február 28. 6. sz. Tizedik évfolyam 1800. Északon és délvidéken. Hosszas tartózkodás meleg égöv alatt, és az erdei vagy folyami sport kedvelése, kora felkeléshez szoktattak, különösen déli vidékeken, hol a hosszú éj friseséget ad a földnek, valódi élvezet korán kelni, a harmatos fűben járkálni, és lesni a szarvasokat, a mint egy egy tisztáson keresztül húzódva, a mezöségböl sürüs menedékeibe vonulnak, hol buja galyazat fedi őket az égető napsugarak elöl. Egy illyen reggel, nem ugyan füves mezőség, sem árnyas erdő, hanem a helyett egy csinosan rendezett kert és tojásdad tó állott szemeim előtt, mellynek vizén néhány különböző szinü vadkacsa úszkált. A levegő nehéz volt mint az ólom, és én elégülten mondám magamban, hogy hidegebb van, mintsem esőtől lehetne félni. Mégsem ajtónyilás, sem lépések nesze nem volt hallható, és én vonakodva feküdtem ismét le, mert tudtam hogy minél jobban erőltetem, annál kevésbbé fogok már alhatni. Épen azon voltam, hogy a takarót még egyszer fülemre húzzam, összekuczorodván alatta, midőn az ajtó felcsapódott, s kinyújtott fejem felé e szavak hangzottak: sir, itt a csizma és a mosdóviz! — Elgondoltam hogy a henye ember legkorábban szokott talpon lenni, mert miután semmit sem szokott dolgozni, természetesen iparkodik, hogy mielőbb hozzá foghasson. Ablakomon át az ólomnehéz légbe kinézvén, eszméim ezer mérföldnyire szállottak az atlanti tenger kék habjain keresztül, hol a hires üde hajnal legkellemesb része a napnak, kivált a sport emberére nézve, kinek ott „az élet merő fényűzés." Valahára különféle hangok körültem és mellettem tudtul adák, hogy a nappal és annak foglalatosságai elkezdődtek a háznépre nézve, nem sokára pedig apró lábacskák tipegése figyelmeztetett, hogy a gyermekszoba lakói is talpon vannak. Végre felhangzott az ajtónyilás szívesen várt nesze, vidáman keltem ismét fel ágyamból, és rövid fördés után vadászruhámat felvévén, gyorsan költém el reggelimet. 85