Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-11-20 / 32. szám

501 van e bozontos kis dikhenczekben, mintsem hinné az ember; s a legjobb és mondhatom legszebb ponik, mellyeket életemben láttam , e walesi falkákból kerültek ki. Mint rendesen most is nagy falka illyetén kicsi ló volt a vásáron, s vad borzas külsejük, valamint a falkahajtók faragatlan viselete és beszéde is, sok bámész nézőt csábított oda. Két ponit vettem, egyet magam, egyet barátom számára, s noha a lovacskák jobb helyre és jobb bánásmód alá kerültek , mint a minőben eddig részesültek, nem örömest látszottak megválni régi társaiktól s honi hegyeik vad szabadságától. A vásár utolsó délutánján a ponifalka tulajdonosa, ki alkalmasint hallotta, hogy az ügető lovakban nagy kedvem telik, kérdé nem venném-e meg hátas kanczáját, melly jó karba helyezve megverné a vele versenyzők nagyobb részét. Ez nem volt eladásra felállítva, hanem a város egy fogadójában állott. Megtekintésére menvén, semmi feltűnőt sem találtam rajta s gyors ügetöre alig lehetett volna benne ismerni. Mintegy tizenöt markos, nyolcz éves, koromroh szőrű ló volt ez, hókával homlokán, gyönyörű vérfejü, erős szügyü, de csúnya kanfarú és alacsonyan kapcsolt hosszú ritkafarku állat; lábai és patái azonban tiszták voltak, s szépségi hibáin kivül egyéb kifogás nem lehetett ellene. Emberem azt állitá, hogy három perez alatt üget egy mértföldet s 30 fontot kért érte. Nekem megtetszett a kancza s első szóra 25 fontot Ígértem. Nem adta s azt az ajánlatot tevé, hogy reggel menjünk ki vele, ő maga fogja lovagolni s ha a mértföldet három perez alatt megteszi, fizessem ki a kért árt. Ebben megegyezénk. A dologról senki sem tudott s másnap reggel öt órakor a walesi, ki legalább 154 fontot nyomott s olly nyeregben ült, mellyhez hasonlót soha, se elébb se utóbb nem láttam, készen volt az indulásra. A városból mintegy két mértföldnyire lovagoltunk ki, én egy barátomat elküldtem vele a harmadik mértföldjelzőhöz, magam pedig a másodiknál álltam , hogy beérkezését lássam. Az uton e hajnali órában alig volt még ember s a pálya rendelkezésünkre állt. Egy ideig kissé nyugtalanul vártam a kancza érkezését, midőn egyszerre valamelly idétlen rivalkodás ütötte meg füleimet, melly csak az ausztráliai hajcsár ordításához hasonlítható. A rivalgás időnként megujúlt, aztán a patkó koezogása is hallható lett, mig végre a kancza sebes ügetve s utána barátom vágtatva, mindketteje pedig porfelhőbe burkoltan tiint el mellettem. Az ügetés azonban nem azon üllő- és kalapácsszerű, magas actiójú, a térdet állkapczáig felszedő — hanem hosszas, alacsony, lopódzó iramú ügetés volt; de a mértföldet a kitűzött három percznél két másodperczczel rövidebb idő alatt végezte s én gondolám, hogy ha 168 fonttal (mert a nyereg legalább 14 font súlyú volt) jelen állapotában képes illy iramra: 140 font teherrel s versenykész állapotba helyezetten „tartani" is bajos lesz öt. Megadtam a kért árt s büszkén és boldogan vezettem viszsza a városba kanczámat. Negyven mértföldnyire valék hazulról; a kísérletről barátomon kivül senki sem tudott. „Na's fiúk, gondolám magamban, majd megjáratlak ha haza kerülök. Nem is gondoljátok mi van készülőben." Elválásunk előtt emberem mondá, hogy a kanczát telivér apától származottnak tartják, anyja walesi poni, hat éves koráig nyereg se volt rajta, egész az utóbbi őszig nem is sejtették ügetési képességét s neve „Patty Morgan." Ezenkívül azt az utasítást adta, hogy mindig orrféken lovagoljam, ostort vagy sarkantyút soha se használjak, hanem mindent rivalgás-