Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-11-20 / 32. szám

sal vegyek ki belőle. Ez utóbbinak módjára tanítgatott s miután meglehetősen eltanultam utánzását, elváltunk. Sok ló fordult meg kezeimen, de egy sem foglalta úgy le érdekeltségemet mint e kancza; a rendesnél valami jobbat láttam benne s szükségem is volt illyenre, mert a birtokomban levő ügetök egyikére se fogadhattam egyetlen shillingben is , sőt egy cobom gúnyos tréfa tárgyává is lett már , mert „The Drum"-nak keresztelték el, mellyröl, t. i. mint a dobról, csak akkor hallani, mikor verik. Most tehát már túladhattam a Drumon s uj kanczám lép a sorompók közé. Talán tizenkétszer is megnéztem az istállóban, mielőtt a városból távoztam, s külön egy embert fogadtam arra, hogy haza vezesse, hova másnap késő este érkezett meg. A ficzkónak megparancsoltam volt, hogy az estbomály beállta előtt ne jöjjön vele s az érkezőt ott vártam az útszélen. Patty Morgan tiz órakor egy külön rekeszbe kényelmesen el volt már helyezve, s a mohóság, mellyel jó ízü meghengergözés után zabjához látott, tanusítá, hogy az angol levegő nem rontá el walesi étvágyát. Alig aludtam valamit ez éjjel, úgy bántott a nyugtalanság, nincs-e valami belső baja új lovamnak; reggel azonban , midőn istállójába mentem, minden rendén volt; vihogó kurta nyerítéssel köszöntött, mellyel érthetőleg kért reggelit. Kettős adagot adattam neki, a mult nélkülözések pótlásaúl. Soha illy mohón falót nem láttam; „úgy esik neki a zabnak , mondá a lovász, mint a patkányfogó eb a patkánynak." Utolsó tulajdonosa mondá, hogy semmit se vesz zokon, csak a koplalást. Reggeli után kivezettettem Drummal együtt; én a kanczára ültem, lovászom a cobra. Kimentünk kedvencz helyemre, az országúti első mértföldjelzőhöz, honnan az út egyenesen mint egy tekepálya vitt északfelé. A kancza tetszése szerint verte acobot, s én ezt egy mészárosnak, ki már régóta szemet vetett rá, adtam el olly ürügy alatt, mintha ügető lovakkal nem volna többé kedvem bajlakodni. Patty Morgant rövid idő alatt átalakitottuk. Bozontos hosszú szőre ép akkor vedlett s nem sokára bársonyszerü gyönyörű feketévé változott; a jó tartás és kellő gyakorlat pedig két hónap alatt olly változást idézett elő , hogy régi tulajdonosa sem ismert volna reá. Csakhamar átalános kedvenczczé lön. Soha sem láttam több illy kezes lovat; bármit lehetett vele tenni, csak ütni nem volt szabad, s az ezt tevőnek ugyancsak rézsen kellett állani, hogy meg ne bánja. A lovászfiú egy ízben a különrekeszt tisztogatva, kissé keményen érinté a villa nyelével, olly czélból, hogy megfordítsa. Az én ladym walesi vére rögtön felforrott. Bulldog módjára ment neki a lovásznak, vállon ragadta s úgy megrázta mint egy macskát. Társa szerencsére meghallván a fiú jajgatását, oda szaladt s épen jókor jött, mert a ló már a fiúra térdelt. Később mondá, hogy a bősz dühöt soha sem látta úgy nyilatkozni, mint ez alkalommal. Különös azonban, hogy a mint rivalgani kezdett reá, dühe azonnal lecsillapult. Felkelt a fiúról, kit a lovász összezúzott vállal vitt tova. Ez jó intés volt mindnyájunkra nézve. Inkább kutya mint ló természetével látszott birni, s nem sokára annyira hozzám szokott, hogy azt tartom bárhova utánam jött volna, kivált ha alma volt kezemben vagy zsebemben. Ne higyje az olvasó, hogy e kancza birtoklásának első két hónapja alatt rózsák, ból vetett ágyon nyugodtam. Úgy éreztem magam, mint a ki fontos titkot tud s minden lépten attól tart, hogy el találja magát árulni. Főczélom volt tehát a kanczát a