Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-01-30 / 3. szám

35 Álmunk rövid volt. Késő este jöttünk haza a vadrucza-lesről (Einfall), hol néhány siketfajd kakast vettünk észre, amint fára kaptak és egyes kappogással készültek a holnapi napra. Alig pihenhettünk fél órát, s már itt van Jancsi, a kérlelhetlen vadász legény, nehéz csizmáival lármázva jön fel a lépcsőkön, és azzal költ fel, hogy fél kettőre ! Felugrunk az ágyból, felhúzzuk fontos talpú csizmáinkat, és olyan „putz"-ba csapjuk magunkat, hogy némely városi arszlán elborzadna felettünk. A kávé kissé szeszízü volt ugyan, de nem sokat törődünk vele, egy darab vajas kenyeret és egy üvegcse cognacot teszünk vadásztáskánkba egy-két töltény mellé. Mit ezepelnénk sok töltényt ? — Aztán egy szivart dugunk „orrunk alá" és kilépünk a koromsötét éjszakába. Vigyázzunk azonban, hogy le ne üssön lábainkról Caro és két borzeb adjutánsa, mellyekkel alig lehet bírni, mióta a fegyvert látták, és azt hiszik, hogy ők is eljöhetnek. Az álomszuszék Jancsi teljes negligéeben jön, hogy őket elzárja, mert különben az egész mulatságot elronthatnák — már most tehát készen volnánk. Csak engemet kövess, édes barátom; jól ismerem az utat. Lassankint majd a te szemed is hozzászokik a sötétséghez.— A mély csendbe merült falun is keresztül megyünk. Az utolsó háznál egy kutya ugat meg. Aztán az is elhangzik s mély csend uralg körülöttünk. így haladunk néhány száz lépésnyire tüskén, bokron át; azután az erdőbe jutunk, sürü sötétség vesz körül s útunk egymást érő fenyők közt vezet. — Vigyázz: keskeny patakon megyünk keresztül, melly fölött az ágak lehajolnak. Itt van. Három nagy lépés három kiálló kőre, aztán egy balra és . . . pacscs! benne vagyunk a mocsárban. Eh! nem nagy baj ; mindössze is a sárczipő merült meg.— Így megyünk hegynek fel; a szivarok feltünőleg gyorsan elégnek; nagy ritkán váltunk szót egymással, nehogy az erdő csendét elűzzük. Bejárjuk a tilalmasokat (Bestánde), mellyek falombjai közt titokteljesen zúg a szél, elhaladunk egy nesztelen fenyvessürü mellett, és az átellenes lejtőn egy szénégető kunyhó körül elpislogó tüzet veszünk észre. Egy hang sem hallható a magányban, legfölebb is egyes rőtvad csörtetése a lejtő bokrai közt. Végre mintegy másfél órányi menés után czélhoz érünk. Bajjal fedezzük fel az óra mutatóján, hogy 3 óra mult; épen a kellő idő. Előttünk meglehetős hirtelen lejtő áll, mögöttünk hasonlóan, hegygerinczen állunk. Körülöttünk árnyas fenyők emelkednek sötét pompájukban ég felé a körülbelül 40 éves fenyvesből; alattunk bikkes terül, itt-ott tisztásoktól megszakítva, mellyen a sarj szabadon és bátran tör felfelé. Némán állunk, mint két szobor. Az erdő nesztelen. Keleten gyönge fehéredés jelöli a korány kezdödését. Hah! Hallottad? Halkan csóválod fejedet; nem tudsz felelni, annyira fel vagy izgatva. — Lenn a lejtőn kappogott egy kakas. Most már csak te is hallottad? — Még egy kappogás, ezúttal jobbra. Tehát kettő is van. Folyvást kappognak, de még egyik sem csettentett. Már meg harmadik is megszólalt, épen egyenes irányban tőlünk a bikkes sűrűjében. —Halk hangon csatatervet csinálunk: a két előbbi nagyon közel van egymáshoz, elszöktethetnők az egyiket, mig a másikat szökéssel megközelítnők; a harmadikhoz könnyebb lesz hozzászökni. Még vagy kétszáz lépés3*