Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-01-30 / 3. szám

36 nyire lépésben mehetünk. — Vigyázz, ha talán még nem próbáltad a hozzászokást nézd meg jól, a mit én teszek ; lesd el mikor csettent, akkor tégy két hosszú és egy rövid lépést, aztán állj meg merően, mint egy szobor, még csak szemed golyóját se mozdítsd mig ismét nem csettent, akkor három másodperczig újra azt tehedd, a mi tetszik, s három másodpercz múlva ismét állj meg, mint egy kőszobor. Lassan csúszunk előre, mint irokézek; a kakas már jó ideje görg, s most megpihent. Mozdúlatlanúl állunk. Végre hosszú szünet után ismét hallik a „kapp, kapp," a mély hangú csettentés, meg a 2—3 másodperczig tartó köszörülés. Csaknem megretten, midőn a köszörülés alatt egész hangosan kiáltok: „legközelebbi csettentéskor ugrani!" — A kakas ismét csettent és köszörül; a két első lépést megtesszük, és vigyázunk, hogy a második mindig teljesen biztos legyen, mert rögtön meg kell állnunk utána. így ! Most bátran tehetünk 30—40 lépést a lejtőn lefelé. Amott lenn egy vén fenyőt ismerek; csak azon ne galyazzon, mert akkor nehéz lesz felismerni. — De mi az ? a kakas mozdúlatlan. Ne mozdúlj te se, bármily fáradságos legyen is úgy állnod; nekem fél lábom vizben áll, melly kényelmesen foly be csizmámon, mégis türelmesen várok. — Vájjon mit akarhat a ficzkó ? Észre nem vehetett, mert lehetőleg szabály szerint ugrottunk. Bárcsak rákezdené; alig állom már, egyik lábamat jéghideg víz dermeszti, a másik pedig ugyancsak kényelmetlen helyzetben van.—• „Kapp kapp!" — hála istennek, újra rá kezdte. De mit ér az; ha hamar nem csettent, meg kell mozdúlnom, csipöm nem birja tovább. „Kapp, kapp!" — gyorsan két ugrást. — Ismét félbehagyta, bizonyosan észrevett valamit. — De legalább most valamivel kényelmesebben állunk, a nappal is közeledik, s látjuk hova lépünk. — Már most szabályosan görg, de nem hiába féltem, a hang valóban a vén fenyő felől hangzik.— Megálljunk, legközelebbi köszörüléskor huzzuk fel a sárkányt és nézzünk egyenesen fölfelé. A kakas épen fölöttünk van. Látod én nem tudom felfedezni. Ugorjunk körül a fa alatt, talán más oldalról meglátjuk. — Ismét elcsöndesült. Talán minket neszez ?— Nem. A völgyben egy jércze kodácsol, arra hallgatott el. — Valóban újra kezdi a kappogást. Láttad most egy erős galyon, a mint csodálatos testfordulatait csinálta, és hallottad, hogy horzsolta kifeszített szárnytollait a fakéreghez? A legközelebbi csettentéskor löjj.— Kapp, kapp! Lövés hangja meny dörög a csöndes éjen keresztül, és mázsányi teher esik le szivünkről és tagjainkról, mellyek most már szabadon mozoghatnak. Az ágak közt hirtelen susogást hallunk, és éles, a korány csöndében messze hallható dobbanással esik a kakas lábaink elé, mig néhány erőtlen ütést téve szárnyaival. — Oda ugrunk és lábánál fogva gyorsan megfogjuk, mert eszünkbe jut a közmondás, hogy nem azé a veréb, a ki megfogja, hanem a ki el nem szalasztja. Hogy pedig ez több a verébnél, azt jól érzed mig zsákmányodat haza. czipeled; mert azt csaknem engeded el, hogy első siketfajd zsákmányodat magad czepeld haza, habár később belátod is, hogy ez tulajdonkép nem élvezet. Azonban tájékozzuk magunkat; már most lehet, mert egészen megvilágosodott. Vajas kenyerünket állva el költjük, egy korty cognaccal leöblintjük, szivarra gyujtunk, (kétszerte jól esik, mert megszolgáltunk érette) és haza felé indulunk. Vidám kaczaj közt beszéljük el egymásnak a kirándulás részleteit, alig vesszük számba az