Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866
1866-07-30 / 21. szám
322 sabb és keresettebb mulatság volt mint napjainkban, s bár különvonatok nem indultak a meeting helyére, de a birkózás helye és órája kellő nyilvánossággal kihirdetve lévén, tömérdek nép özönlött oda, kiki a mint szerét tehette, gyalog, lóháton, szekeren, gigben, eabban stb. s utazásuk czélját ép olly kevéssé titkolták a kirándulók, mint ha vásárra vagy lóversenyre igyekeznének. Cambridgbe este nyolcz órakor érkeztem s teljesen ismeretlen lévén e városban, az első előtalált rendőrtől kérdezősködtem, nem tudna-e valamely másodrendű kis sporting-fogadóba utasítani, hol az éjet tölthetném s másnapra lovat bérelhetnék ? A rendőr egyenesen a Trumpington utczai fogadóba utasított, mellynek tulajdonosa úgymond épen nekem való egyéniség, lovat is fog kölcsönözni s ezenkívül a jövő nap eseményeiről részletes értesítéssel szolgálhat. A fogadóba hajtván , azonnal kijött elém a fogadós, tetőtől talpig o'ilyan ember, minőnek a rendőr írta volt le. A történendökről pontosan értesített, reggelre hátas lovat igért s mondá, hogy maga is elment volna, de a newmarketi octóberi versenyek ép most állanak s ezeket nem akarja elmulasztani. Miután jó különrekeszbe elhelyezett lovamat megtekintém, az ivószoba felé tartottam a fogadóssal, ki az istállóból kilépve, még egyszer ráparancsolt a házi szolgára, hogy a kapitány szekerét tisztára mosva állítsa ki reggelre, mert ö a kapitány nyal e szekeren indúland a newmarketi lóversenyre. A mint azonban olvasóink látandják, a kapitány szekere (dog-cart) egészen másnemű utazásra lett szánva. A kis fogadó ivószobája telisded teli volt versenyérdeklettekkel. A beszéd természetesen csak Newmarket ügye körül forgott s egyébről sem lehetett hallani. Theázás után szivarra gyújtottam, s az ős várost szándékoztam megtekinteni, de épen midőn a fogadó kapujából kilépnék, szemtől szembe két ismerősömmel találkoztam, kiknek egyike nem más volt, mint a kapitány, az udvaron álló dogcart tulajdonosa. „Halloa! hol veszi itt magát! Jöjjön be és igyunk egyet! Van száz eszteudeje hogy nem láttam !" - e szavakkal üdvözölt s mialatt az ivószobába követném, bemutatom öt a szives olvasónak. A „Capten" mintegy negyven éves, szívélyes jó arczu, s mindig gondos csínnal sportszerűen öltözött férfiú volt, ki eszével évenként 500 font jövedelemre tett szert, s ezenkívül még 250 font évi járulékkal rendelkezett, mellyet állítólag egy vén nénjétől örökölt, kinek hajából kis fonadékot egy lópatkó alakú nagy medaillonban viselt. Mi őt „Capten"-nek soha — hanem egyszerűen csak Harrynak hivtuk ; ő azonban minden versenyhelyen s Herefordtól Newcastleig minden sporting-fogadóban, mindenütt „Capten" gyanánt járta. Mi joga volt e rangczímre, azzal senki sem törődött. Igazi cosmopolita — valóságos világpolgár volt; az egész évet azzal tölté, hogy Angliát keresztül kasúl, egyik versenyhelyről a másikra, utazta be. Telente az akadályversenyek foglalták el idejét, s bátran elmondhatom, hogy soha egyetlen síkvagy akadályversenyen sem voltam a nélkül, hogy a Capten csinos vidám arczát, s termetes alakját ne láttam volna egy négy kerekű alacsony szekérben, mellybe egy tökéletes cob volt fogva, mellyet mindig egy csoport versenykedvelő vett körül, kik csak úgy düledeztek nevettökben a Capten anecdotáira, vagy figyelmesen hallgatták a versenyügyekről előadott véleményét. Hol lakott s átalában volt e állandó lakása ?
