Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-04-20 / 11. szám

166 ' — Fájdalom, szolgálatom nem engedi meg, különben már más egyéb barátságos ajánlatot örömmel használtam volna fel; felelte kihivó hangon a huszár. — Részemre azonban, mondám én, ha X. urnák e kirándulásra kedve volna, szintén kérném szíves közbenjárását, mert siketfajdot négy év óta csupán a vadárusnál láttam. — Legszívesebben báró úr ! X. úr erősen eltökélte magát, hogy néhány reggelt a siketfajdvadászatnak áldozand. Következő nap on az erdőtulajdonostól formaszerü meghívást kaptunk—1 vadászkastélyába, hol fogadtatásunkra minden készen fog állani. 0 maga — irta levelében, sietős út miatt személyesen nem fogadhat, de több urat fogunk majd ott találni, kiknek társaságában vadászat után jól töltendjük az időt. Csak ne késsünk, mert a kora tavaszi idő beálltával a kakasok már martius elején dürögni kezdtek. Martius 16-án reggel léptünk le a vaspályáról. Dermesztő hideg voit s karácsontáji hófergeteg állt be. Embereinknek csak nagy üggyel bajjal sikerült egy jármüvet requirálni, melly minket egy három órányira fekvő faluba vigyen, hol a vadásztér urának fogata várt reánk. E jármű nem corsoi kocsizásra volt gyártva. Ügy látszott mintha voltaképen feladata nem egyéb volna, mint hogy a föld termékenységét előmozdító czikket a helyszínére hordja. Útitáskáink és fegyvereink közé erőszakosan bezsúfolva úgy ültünk e nyomorú sarcophagban, mint az ó-perui sirok múmiái, s kezünket se mozdíthattuk. X. úr biztosított, hogy felesége okvetlen elájulna ijedtében, ha őt e szánandó helyzetben látná. Végre falunkba értünk és sakál-étvággyal szálltunk a fogadóba. Egy lélek sem mutatkozott. Sok kiabálásra végre előjött egy szolga, ki lesegített a szekérről, tudósított, hogy lovaink még nem érkeztek meg, s az ivószobába vezetett, hol X. úr a legpompásabb cseh fáczánokat s a vad minden nemét remélte feltalálni. Az ivószoba azonban borzasztó volt. — Oh, mit mondana a feleségem, ha ezt az illatot szagolná! sohajtá kislelküen X. úr. S valóban a legügyesebb vegyész se volna képes ennyi mindenféle kellemetlen büz vegyülékét egy helyiségben előidézni. A takarék-tűzhely fölött friss nyúlhólyagok, báránybőrök, fehérruha, csizma, sőt egy alig kimosott crinoline is — száradni függtek, s ez utóbbinak megpillantása legalább azon reményre jogosított fel, hogy nem messze valahol egy darab civilisatiónak kell rejleni, melly éhes gyomraink segélyére jöjjön. A tág ivószoba is kongott az űrtől. Én egy ajtónak rohantam, kinyitottam s egy bontott hajú ifjú lyánkát láttam az ágyon keresztbe fekve s fejét az ágyszélen ülő anya ölébe hajtva, ki lánya fürtéi közt Lützow „wilde verwegene Jagd"ját gyakorolta. — Szent Isten! ha a feleségem ezt látná ! nyögte X. úr. A fogadós belépett — de az én éhségem és étvágyam már elmúlt. — Enni szeretnénk — mondá X. úr, olly hangon, melly szintén n em állt üres gyomorral öszhangzatban. — Rántottával, kalácscsal szolgálhatunk; biztosított a fogadós. Asszony ! láss hozzá szaporán.