Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-02-10 / 4. szám

54 nünk nem lehetett. A repülőkre, ép a mint szem elől kezdtük veszteni, egy keselyű csapott; de miután kis vártatva könnyedén lengett fel a magasba, alkalmasint elhibázta zsákmányát. E közben dél lett; a fellegek mindinkább gyülekeztek az orom körül, s mindinkább leebb bocsátkozának. Vadászva nem ügyeltünk az időre, most azonban figyelmeztetett egy-egy üvöltő szélroham, melly a hegygerinczen végig nyargalva, a száraz havat felhőként kapta fel. — Azonnal vissza kell indulnunk; mondám. — Az est csakugyan nem lesz nagyon enyhe; felelte a juhász, s már épen lefelé készültünk, midőn egy hófajd kelt alattunk, mellyet le is lőttem. A madár hórétegre esett, melly egy csaknem függőleges sziklafok hajlásán terült el; e hóréteg nem nagy terjedelmű volt, s én oda futottam felszedni a meredély felé vergődő madaramat. A juhász, kis darabra mögöttem, épen örökké füstölő pipájára gyújtott, de futásom irányát látva rám kiáltott, s én szavát nem értve folyvást a hófajd után tartottam, midőn a hóréteg alattam egyszerre tömegesen csúszva indult le a meredélynek. Habozásra másodpercz se maradt, s én a fenyegető veszély által felriasztott erővel kapaszkodtam fel társam felé. Mint sikerült megmenekülnöm, máig se tudom; annyi bizonyos, hogy kézzel-lábbal , s bot gyanant használt puskám segélyével, kevesebb idő alatt, mint a mennyi e szavak leirására szükséges, több lépésnyire törekedtem fel; míg a juhász, ki néhány másodperczig rémültében mozdulatlan állott, felém iramlott s hosszú puskáját nyujtá elém beléfogódzás végett. Részemről nem értem rá megijedni, s csak akkor szörnyűködtem el, midőn terra firmára lépve, az általam megindított hótömeget a meredélyről — hófajdómmal együtt lezuhanni láttam. Nem volt veszteni való idő, s a hegyről sokkal sebesebben jöttünk lefelé, mint a hogy felmentünk volt. A szélrohamok most már összefolyva egyre gyászosan búgtak a hegyszorosok közt, s gyakran sürü hózáport ragadtak fel. Legsűrűbben oda vágta a szél a havat, hol nem rég fenn állottunk, s most nekünk hátunkba fútt, bár gyakran oldalt fordúlván, ez biztos jeléül szolgált annak, hogy nem sokára szemközt kerül. Perczenként leebb és leebb jutottunk, s gyorsan és vidáman haladtunk, csak néhanéha pillantva aggodalmasan a szél iránya felé. S aggodalmunk nem is volt alaptalan, mert a mint a hegygerinczről rézsút fordúlva, az átelleni dombtetőn megpillantók jó órajárásnyira a juhászházat : a szélvihar olly erős havas esőt vágott arczainkba, hogy léhlzetünk elállott bele, s csaknem visszasodortattunk. Tíz lépésnyire sem látván előre s haladni képtelenek, egymásra tekintettünk. — Vígan vagyunk, szólt a juhász, de ne veszítsünk időt, különben elsodor a vihar, s azért csak előre, a mint lehet! —• Mentünk tehát a mint mehettünk, s egy pillanatra meglátván a juhászlakot, legalább megnyugodtunk az iránt, hogy jó irányban haladunk, s csak egyenesen lefelé a hegyről kell tartanunk. Küzdve egy ideig a fergeteggel, egyszerre olly helyre jutottunk, melly szinte megdöbbentett, mert meredek lejtő helyett egészen sík föld volt; a vihar másodpercznyi szünete alatt azonban néhány — a folyó túlpartján álló nyírfát pillantottunk meg, mellyek véleményünk szerint a juhászlak közelében lehettek, s ezen iránypont kalauzolásával újból előre törtettünk, bár a szélrohamok koronként csaknem levettek lábainkról. Végre leértünk a völgybe, mellyet a folyó szelt át; de itt a vihar még borzasz-