Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-02-10 / 4. szám

53 Jöttünket messziről észrevette s szívesen fogadott a juhász. Felesége sürgött forgott s rőzsét és száraz gyökereket halmozott a tűzre. Én a forrásnál, hol a ruczákat lőttük, benedvesedtem s nadrágom az esttel beállott kemény hidegben kéreggé fagyott. A kandalló tüzénél azonban hamar kiengedett a fagy s ekkor a lőtt vad elkészítése iránt rendelkeztem. Nem sokára elkészült a Meg Merrilieshez méltó eledel; de Donald, valódi highlandi ízléssel előbb a „braxy"-hoz akart látni, mellyet a juhászné tett elébe s mellynek már szaga is csömört okozott volna bárhol, csak egy highlandi kunyhóban nem. — De hiszen nagyságos űram, nem is olly rosz ez, szólt a juhász — tekintve, hogy a juhot elhullása után csak több nap múlva leltük meg s hogy a varjak már kissé kikezdték. Nedves idő járt akkor, különben nem volna olly szagos a hús; azonban bepáczoltuk, hogy tovább elálljon. Gondolám, hogy „tekintve" mindezt s hogy ráadásúl még benső baj miatt hullott el a juh: Donald és a juhászék gyomrának még erősebbnek kell lenni, mint a „d-ura ilia messorum", mellyről diák korunkban olvastunk. Gazdánk meglehetősen biztatott, hogy majd csak tehetünk szert néhány hófajdra, ha korán indulunk s ha a hó rétege kemény marad. — De azért, tette hozzá, az út nem lesz valami könnyű dolog. Virradat előtt talpon voltam s fenyőágak lángjánál öltözködtem. Gazdasszonyom czifra reggelivel állott elé, mellynek alkatrészei rántott leves, thea, tagadhatlanúl jó árpa- és zabpogácsa, híg tojás s tennapi vacsorám maradványai valának. Donaldnak akiránduláshoz semmi kedve nem lévén, a konyhában hagytam öt, utasítván hogy igyekezzék grouseot lőni vacsorára s a holnapi reggelire. A juhász egy képtelen hosszú csövű s roppant öblű puskát, melly helyenként kötéldarabokkal volt ösz szepántolva, vett le a szegről s plaidjét maga körül csavarva és pipára gyújtva kíséretül ajánlkozott. Késő visszatérés esetére táskámat elemózsiával megrakván, in dúltunk. A nap még nem jött fel, midőn a sekély folyóba rakott nagy ködarabokon a túlpartra lépdeltünk, — de a hegycsúcsok nem sokára kigyúltak s a napsugarak hátunkat melengeték már, midőn a meredek hegyoldalon iparkodtunk felfelé. Kalauzom jól ismerte a dörgést s tudta merre jutunk fel legkönnyebb szerével; nélküle a mély hóban teljes lehetlen lett volna a magaslatokra felhatolnom. — A mai nap nem épen kedvemre való, uram ! szólalt meg a kevés szavú juhász, — de azért remélem, hogy kitart estéiig; s ha jönne is valami zivatar, nem érne rosz helyen. Ez nem épen biztatólag hangzott; bízva azonban a juhász időjósló jártasságában, bár a hegy csúcsára fenyegető arczú felleg bocsátkozott, szerettem hinni, hogy estig nem lesz változás. A hegynek egy közel a csúcs alatt lévő gerinczfokára érni volt kitűzött czélunk, honnan a havat elhordta a szél, s hol a köves, száraz talajon, a fényes téli napsugarakon tollászkodó hófajdokra találni reméltünk. Kemény munka volt oda feljutni, s a meredek lejtöt mászva nem érzők a hideget. A kitartás jutalmat nyer; végre felértünk a kijelölt helyre s csaknem azonnal nagy falka hófajdi'a akadtunk, mellyböl négy párt ejtettünk, mielőtt végkép szárnyra kelve, egy túlsó gerinczre repültek, hova követ-