Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-11-10 / 31. szám

498 1 „Na's mister, szólt a német, nem kaphatnánk reggelire egy derék pulykát ? „Meglátni megláthatja a madarat, jegyzó meg egy amerikai suhancz, midőn a hajót partra taszították, hogy a vadászat kedvéért szálljak ki, — de meglőni nem fogja; legvadabb madár az a világon. Partra szállva, néhány perczig csendesen búztam meg magam, hogy az üblögetés ismétlését halljam s csakugyan nemsokára hangzott is a zajos hanggörgeteg, melly véleményem szerint háromszáz yardnyira lehetett az erdőben s én a vélt irányban ovatosan indultam el. Bukdosva s felhasználva minden törzset, bokrot, ágat, csúsztam tovább és tovább s talán hetven yardnyi tér hátrahagyása után új iiblögetést hallék. Az épen nem sürü erdő fái egymástól kis távolságra állottak, összeboruló lombernyőik az uj hajtások s nagyobb bokrok tenyészését meggátolván, csupán málna, áfonya s egyéb alacsony bogyónemüeknek engedtek tengéletet; szóval az erdő olly nyilt volt, hogy az özet benne báromszáz lépésnyiről is meg lehetett volna látni. Ennek tekintetbevételével megállapodtam egy roppant vastag fatörzs mögött s vártam az iiblögetést, melly be is következett, és ime most megpillanthattam az első vad pulykát, mellyet életemben láttam. Az üblögetés tartama alatt a madár nagy legyezőként terjesztette ki farkát, míg szárnyaival a földet köszörülte, de mihelyt megszűntek a hangok, farktollait beszedte, szárnyait helyükre húzta, s minden tolla összesimult; fejét pedig telhető magasra emelve, feleletre várt. A mint igy repülésre készen állott, a leggyönyörűbb madárnak tartottam, talán annál inkább, mert közelebbi ismerkedésre mentül kevesebb reményem lehetett, miután csak egy tizennégyes öblii kettőscsövü göbecspuska volt velem, vadam pedig legalább kétszáz yardnyira állt tőlem, közöttünk pedig csupán alacsony növésű bozót terült el. Mindamellett négykézláb mászással igyekeztem löközelbe jutni, többé azonban soha se láthattam e pulykát, mert mire újra felemeltem fejemet, már eltűnt volt helyéről; s igy visszatértem a folyó partjára s ezen fölfelé mindaddig mentem, még beértem a hajót. Hajónk déltájban ért a faraktárhoz; puskámat véve azonnal az erdőbe mentem, s az erdész gunyhóján túl alig száz yardnyira egy pulykajércze szaladt előttem át. Nem mertem rálőni, mert kényelmes futásáról itélve,azt hihettem, hogy szelíd ; hasonló esély kinálkozásának esetére tehát visszamentem az erdészlakhoz megtudni, nem tartanak-e házi pulykákat. Nem tartanak, volt a válasz, a látott madár vad volt, s kinevettek, a mért elszalasztottam. Gondolva, hogy miután nem riasztottam meg, talán vissza is térhet tanyájára, pár órát vártam, aztán visszamentem s jó szerencsém úgy akarta, hogy a jércze ismét előttem fusson át; ezúttal már nem kegyelmeztem neki s nem kis örömet éreztem az elébbi bajokért jutott kárpótlás felett. Következő tavasszal, az „üblögetési" idényben a texasi legjobb pulykavadászok egyikénél valék, kitől rövid idő alatt a vadászat módjának nehézségei s ezeknek legyőzése iránt többet okúltam, mintsem ezt lehetségesnek is képzelém. „Valamennyi amerikai madár közt ez a legóvatosabb és legravaszabb, mondá barátom ; saját árnyékától, a nesztől, mellyet maga okozott, megrebben ; a hulló levél, ha csak szállongva ér is a földre , felriasztja s nem egyszer dőlt dugába egész délelőtti fáradságom a miatt, hogy egy úgráló mókus alatt száraz ág roppant meg. Az-