Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-11-10 / 31. szám

499 tán legélesebb szeme van a világon, a sasé semmi ehez képest, és soha sem csalódik. A szarvas, őz vagy nyúl pillanatra megáll meggyőződni jól látott-e ? de a pulyka nem nézelődik, nem bámúl, veszély gyanúja azonnal felrebbenti s ha ellenséget pillant meg, azonnal tudja, hogy ez minemű." S. barátom készüléke kevésből állott; egy vont csöve volt s egy hivogatója, ez utóbbi a pulyka szárnyának két kisebbik csontjából készült. Dicsekedett, hogy ezzel a „saját nyelvén beszélő pulykán" túltesz s valóban a vele töltött két év alatt soha sem jött haza vadpulyka nélkül, ha erre ment ki. Az Ígérettel, hogy megmutatja majd, mint kell pulykát hívogatni, egy reggel az erdőnek tartottunk s útközben elmondá, hogy bár számtalant ejtett kora ősszel, mikor még nem egészen anyányiak, számtalant később vadpulykára idomított kutyák előtt: de sokkal kedvesebb sportja egy egy ravasz vén kakast a csalsíppal rászedni, mint más körülmények közt akár tizenkettőre tenni szert. „Sokkal több örömet okoz, úgymonda, egy ravasz öreg „üblögetö" , melly a közönséges vadászok minden cselén kifog s melly fiatal korában talán néhány göbecset kapott vagy a vont cső golyóját hallotta füle mellett elsüvölteni; egy vén üczkó, mellyet egy csűr minden készletével sem lehetne kelepczébe csalni, melly a jérczepityegésre nem felel addig, mig ennek rezgéséről, tartamáról és ismétléseiről meg nem győződött, hogy ez valóság és nem csel s akkor is csak félig elfojtva válaszol, mert attól tart, hogy hát ha még is csel? Illyennel szeretek én megpróbálkozni, és spanyol öszvéremet fogadásban egy tökre teszem, hogy elbánok vele." Ez alkalommal göbecsfegyvert hoztam magammal, mert S. megigérte volt, hogy kakast csalogat közelünkbe, ha engedelmeskedem neki. Alig viradt még mikor indulánk s a bokrokon és füvön csüggő nehéz harmat szép reggelt és jó sportot igért. Szelid déli szél fútt, s mi nyugotnak tartván, keresztül vágtunk a szelen. Rövid időn balra üblögetést baliánk s figyelve állottunk meg ; két három másodpercz múlva ismétlődött a hang egy velünk szemközti pontról s ez válasz volt az elébbire. Körültekintve S. egy dőlt fát jelölt ki, mint czéljainkra legalkalmasabbat s mi felhúzott sárkányú puskáinkat e fához támasztva, mögéje guggoltunk s egészen fedve valánk. Ezen előkészületek után S. elővette csalsípját s három éles „pityegést" hallatott rajta, aztán fülelve hallgatódzott. A balról jelentkezett madár mohón felelt a szél által épen feléje kapott hangra s nem sokára reá az előttünk lévő is gyorsan egymásután hármat üblögetett. Csak az elsőt ejthetjük meg, susogta S., a lövés el fogja riasztani a másodikat. Egyébiránt elég korán van s még aztán is próbálhatunk szerencsét. Nem fogok mindjárt válaszolni; ez még mohóbbá teszi mind a kettőt, ha t. i. a második is hallotta hívásomat. Ot hit hosszú perez mult el. S ekkor ismét hívogatott, de csak kétszer. A válasz a szélmentéröl ismét azonnal megérkezett, s rögtön reá a második kakas is felelt, úgy látszván, hogy a pityegésre ad választ s nem a vetélytársnak. „Tcin mind a kettőt megkaphatjuk!" lehelte inkább mint súgta S. A kakasok közeledtek felénk, mert üblögetésiik sokkql hangosabbau hallszott.