Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-08-30 / 24. szám

384 ereje. S most az öszi hajnali ködben hatvan hetven úrvadász lóháton nyargal tova, követve a szolgavadászok seregétől, melly vagy száz pórázra fűzött ebet vezet. A csapat végre eltűnik a nyírjes megett, melly a nagy erdőségeket szegélyezi. A vadászokat egy erdész hosszú sorba állítja fel, egy második a „Mast"-hoz (az erdőben felállított faszoborhoz) lovagol. Még minden csendes köröskörül. Fenn azonban, a fenyőrengeteg sudarai felett a legnyugodtabb időben is örökös egyhangú szellet búg. A nyírfák vékony fehér ágai bajlonganak, finom leveleik tündéri hangok gyanánt susognak, s az erdő e mélabús suttogásába néha néha a balti tenger hullámainak partverő zúgása vegyül. Mindez a várakozás és feszültség hangulatához illő, mert máskülönben csend uralg még az erdőségben, csak néha néha vél az ember a közeli bokrokban zörgést hallani, csak néha hallszik az erdész biztató hangja a rengeteg mélyéből. Most egyszerre egy eb hangot ad, utána a másik, harmadik s az egész falka csahol; vonítva, mintha fájó büntetés érné, a szukák, nyugodtabban s mélyebb hangon a kanok. E zene dallamát annyira kedveli a kúr, hogy az élesen csaholva hajtó kutyát drága pénzen fizeti meg. De hiszen sajátságosan izgató zaj is ez. Az erdész kürtje perczröl perezre bele szól; az ö nyaktörő feladata az, hogy a vad és a hajtó falka után árkon bokron át vágtasson. A kutyák csaholva repülnek s a kürt távolabb közelebb egyre riadoz, különböző hangokkal jelelve a vadászat phásisait. Lövés dördül, egy másik utána. „Haflik!" kiáltás hangzik s ez őzet, a „Hafal!" rókát, a „Halat!" nyulat s a legritkább, de legharsányabb „Halong!" jávor szarvast jelent. A kürtök tartósabban s egyre távolabb szólanak: a vad teljes iramát jelölik. Most a vadász mind lóra kap, a mindig tovább és tovább csalogató kürthangot és ebcsaholást hegyen völgyön, mocsáron, patakon át követi. Dőlt fákat ugrat át, ingoványos talajon hirtelen veti le magát vágtató paripájáról, nehogy ez besüppedjen az iszapba, túl ezen ismét felül, fejét a száguldó ló nyakára hajtja, nehogy az egyre sürüdő erdő ágbogai lesodorják. Új kürtriadás hirdeti, hogy a vad visszatört. Azonnal megállni s a lovat fához kötni kell. Az ebcsaholás közeledik. A kürt újra jelez, kiáltások nevezik meg az űzött vadat, lövések dörögnek s egy egy „Hehe, haltort!" a lövés után azt jelenti, hogy a vad el van ejtve. Valamennyi kürt riad, a szétszáguldott kutyákat összehívják, az eltévedt vadászok egyenként kibukkannak s a vadászcsapat a vad körül gyülekezik. Ekkor azonban újra kezdődik a zajos üzelem, az új élvezet. S igy foly ez vad tombolás és feszült várakozás közt. Egész napon át ebcsaholás, kürtriadás, puskaropogás a sok mértföldnyi őserdőkben, míg késő este az egész vadásztársaság , messze otthonától, a legközelebbi birtokoshoz tér éji tanyára, hogy aztán másnap ez is a víg csapathoz csatlakozzék. Ez az a híres kurlandi „repülő vadászat", mellyhez minden nemes kúrnak közép és kis vadra az egész országban, még a császári korona erdeiben is, joga van. Telente haj tokkal vadásznak, de ezt a birtokos csak saját területén gyakorolhatja. E vadászatnak ott „Klepperjagd" s a hajtónak „Juchzer" a neve. A vadászúrnak illy juchzereket küldeni a parasztok hűbéri kötelessége. A hajtóvadászatok csak farkasra, hiúzra és jávorra folynak. Ha a tél beállt, a tömérdek tó és patak befagyott