Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-08-30 / 24. szám

385 s a hó fölötte gyakran felöl magas: a néhány birtokos, ki télire nem vonult Mítauba, felhasználja a pompás szánutat s könnyű, egyfogatú, maga által hajtott szánban keresi fel egymást. A mint vendége érkezik, az erdőbe küld az úr, bol a „Wildfinder"nek nevezett csősz lakik. Ennek az a feladata illyenkor, bogy az erdőt becsapássza, az az a „Mast"-okat körüljárja, kémelve, valljon e vigályosok valamellyikére jött-e vad s nem ment-e ki ismét. Este aztán csörgős szánkáján jö a csősz s jelenti, hogy mellyik „Mast" körüli pagonyban (minden illy faszobornak külön neve van) akad egy vagy több jávor, őz, vagy farkas. Korán reggel, napkelte előtt egyfogatú szánok csengős hosszú sora meleg bundákba burkolt férfiakat repít ki az erdőbe. A ki csak puskával bánni tud, a környékből hivatalos a vadászatra. Útközben a juchzereket, többnyire fiatal suhanczokat, utóiérik s minden szán felszed egyet kettőt. A csőszháztól, hol a puskákat megtöltik, a hosszúra kinyúló csapat a kijelölt faszoborhoz megy, mellynek pagonyát a buzgó csősz még egyszer becsapázta. Biztosítja az urakat, hogy a'vad az éjen át nem mozdúlt ki belőle s benn rejlik. Most már mindnyájan suttogva beszélnek s ha valaki hangosabban szólana, azonnal hangzik a csendre intő átalános: „Kusch! kusch!" Végre elmennek a hajtók, a vadászok felállnak. Sokáig mély a csend. A fegyverek ficzkóra — s ha jávor forog szóban, golyóra vannak töltve. Hoszabb várakozás után kürt riad, egy más felel neki s azonnal megkezdődik a távoli hajtók furcsa zaja. A fákat ütő botok csattogása ide még alig hallszik. A csaknem melancholicus hajtónesz között meg-megharsan a kürt. Egyszerre nagy a riadozás. Az ebek iszonyúan kezdenek csaholni. A jávor ki van ugrasztva rejtjéből; a kutyák nyomában hajtják. Lövés dördül; utána másik; a „Halong ! halong !" kiáltások közelednek. Az ebcsaholás most már egészen közel hallható. A vadász keze ügyében tartja felvont fegyverét s jobbra balra ügyel. „Halong! halong!" s ismét egy lövés, és még egy és az ágak ropognak előttünk. „Halong! halong! halong !" Ügetve tör elő a vad jávor; irama nem olly gyors mint a szarvasé, mert testesebb, nagyobb, roppantabb. De már beteg, már sebzett. Új lövés dördül; a vad két nagy szökéssel a sűrűben tűnik el. A kutyák utána robognak s hallható, hogy megállították a vadat. A vadászok oda sietnek. Térdre rogyva s testével fatörzshez támaszkodva védi magát az erősen sebzett jávor a vérszomjas kutyák ellen. Emberek közelgését látva, csülökre kapni iparkodik; késő ! dördül a kegylövés s összerogy. „He he, haltort! haltort!" hangzik a vadászriadal s a kürt hallalit fú. A vadászok gyülekeznek. Mindenki élményeit beszéli s átalánossá válik a zaj. E közben szánra teszik az elejtett jávort. Fenyőágakkal ékesítik fel a zsákmányt s lombokkal a lovakat ; a csengős szánok utána sorakozva képezik a kíséretet. Közel a kastélyhoz a vadászkürtök vidám indulót hangoztatnak s a csapat diadalmenettel vonúl az udvarba. A vadat a tornácz elé teszik le. Az úrhölgyek kijőnek s megtekintik. A házi asszony is megjelen ; rábírják öt, hogy a jávor elnyúló lábai közt lépdeljen el, mi a szokáshoz képest arra kötelezi, hogy az egész vadásztársaságot megvendégelje. Miért aztán ez ünnepélyes lépdelés alkalmával valamennyi kürt megharsan s a vadászok kilövik fegyvereiket, mintegy végbucsúztatójáúl az elesett hősnek. De nem mindig sikerülnek e vadászatok. Gyakran, a vadnak megelőző estén történt becsapászása után, másnap reggel a kijelölt pagonyban nyomokat találnak,