Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-08-30 / 24. szám

tással a halomoldal csendes lejtőjéhez jutottam, mellyen egy szakadék nyúlt végig, s én ezen szándékoztam felmászni. Három óra elmúlt már s a Sszarvas még nem mozdult; agancsa végeit szemmel tartva másztam én felfelé. Két vagy három helyen lehetlen volt feljutnom; végre kedvezőbb helyen magasabb (pontra értem. Kutyám kitűnően viselte magát, utánozva és követve minden mozdulatomat; csúszott ha csúsztam, megbukott ha megbuktam. Hála az égnek! volt benső felkiáltásom, midőn olly helyre értem, hol végre egyenesen állhaték. A szarvascserkészekcn kivül kevés ember ismeri az egyenesen állhatás jótékonyságát, miután az embor vízirányosan féregmódra csúszkált egy ideig. A fehér ágvégü agancsok még mindig ott voltak mozdulatlanul, kivéve ha fejét hátra hajtá , megvakarni bőrét vagy elűzni a legyet. Most már meghajlás nélkül haladtam előre, míg vagy 300 yardnyira jöttem hozzá; de itt hirtelen megállva, nem láttam lehetőségét, hogy csak egyetlen yarddal is közelebb juthassak. Az utolsó elfedő dombhullámzathoz értem s habár e halmok távolról tekintve szinte összeolvadóknak tűntek fel, a hely szinén azt tapasztaltam, hogy egyik a másikhoz legközelebb három puskalövésnyire esik. Egy esélyem maradt még: a szarvastól talán nyolczvan yardnyira egy szikla vagy inkább szirtdarab feküdt s úgy látszott, hogy e mögé rejtőzve haladhatok s ha nagy a szerencsém, úgy megközelíthetem az állatot. Plaidemet a földre tettem s a bulldogot rá fektettem, hogy meg se mozdúljon; aztán öltönyömet szorosra felgombolva s fegyverem csövének szájába egy e czélra hozott dugót szorítva (hogy t. i. föld ne túródjék bele), a legkigyószerübb helyzetben, minőre csak emberi alak képes, másztam előre. Reméltem, hogy egészen laposan, hason fekve s egyetlen egyszer sem tekintve fel, észrevétlen haladhatok. Arasznyiról arasznyira csúsztam s midőn a szirtdarabhoz közeledtem, feladatom megkönnyült, mert itt a talaj kissé süllyedett s a hangafü magasabb volt. Végre a szirthez értem, feltekinték, s a fehér agancs-ágvégeket nyolczvan yardnyinál nem távolabbra láttam. Most már nem féltem, hogy elvesztem vadamat; s igy kihúzván fegyverem csövéből a dugaszt, lábaimat egyenként nyújtogattam, hogy olly állásba kelhessek fel, mellyböl lőnöm lehessen; aztán fegyveremet lassan a szirt élére emelve s fokonként előbbre tolva, csendesen egy térdre emelkedtem. A szarvas ugy látszott mintha a vele szemközt lévő dombot vizsgálná s bár testem egy része kiemelkedett a föld színéről, még sem látott meg. Fekvése reám nézve igen kedvező volt, mi ritkán történik ha fekszik a fővad; s igy lapoczkáját határozottan czélba vévén, épen a ravaszt akartam elnyomni, midőn hirtelen meglátott, felugrott s telhető sebesen iramlott meg. Keszeg irányba indúlt s mielőtt húsz yardnyira mehetett volna, rá lőttem. Czélzásom pontosságáról biztos valék, de a lövés csak gyorsítá iramát; repült mint a tegezből kilőtt nyilvesszö és semmi sebjelt sem adott, kivéve, hogy fejét egy pillanatra lebocsátá. En kétségbeesetten mozdulatlan maradtam; nagyobb szerű szarvast soha se láttam még s világos veres szőre és fehér ágvégei bizonyiták, hogy ép azon állat, melylyet már többször láttam s mellyet megkapni fő óhajtásom. Futott, anélkül hogy iramát csökkentené, vagy száz yardot; ekkor egyszerre összezuhant, agancsai csattogtak a köveken. Tudtam, hogy vége van s igy kutyámat híva, hozzá futottam. A szarvas mozdulatlan feküdt a ponton, hol összeomlott. Feltörésekor rájöttem, hogy szíve allján ment át a golyó; azt hittem volna, hogy illy seb bármilly állatot